A Potemix-reklámok szintjéig süllyedő egykori világválogatott, az önbizalomhiányos varázsló és Váczi Zoli, aki Messinél is jobb lehetett volna, ha a folyadékmegvonásos alapozásban hisz. A magyar futball ugyan megsemmisült 1986-ban, de földet rá, mert a legröhejesebb idegenlégiósok után most itt vannak a magyar foci legszórakoztatóbb pillanatai: igazi Stadler FC-hangulat, úgyhogy senki ne lepődjön meg, ha a top ten felénél egyszer csak besétál egy kakas.

BEZSENYI TAMÁS – CSUNDERLIK PÉTER – LASKA PÁL – PETŐ PÉTER - TAKÁCS MÁRTON

10. Détári Lajos felejthetetlen Hair Code-reklámja

Détári Lajos a magyar labdarúgás utolsó Európa-klasszisa volt, az 1988-as nyugatnémet kupát is eldöntő világválogatott, aki utána a „világ legdrágább játékosa” címet is kiérdemelte, fájdalom, azzal, hogy pályafutása csúcsa felé haladva utat mutatott Dzsudzsák Balázsnak, és hatalmas összegért a perifériára, az Olympiakosz Pireuszhoz igazolt, hiszen Görögországban híresen nagyvonalúak a sportmecénások, már az 1896-os athéni olimpiát is az akkori Onassis finanszírozta a szokás szerint csődben lévő görög állam helyett. Az elmenedzselésnek köszönhető, hogy Détári csak edzőmeccsen ölthette magára a Juventus mezét, bár ez nem akadályozta meg, hogy már FTC-szakmai igazgatóként lesajnálóan nyilatkozzon Paulo Sousa akkori Videoton-edző technikai képességeiről, pedig ő Détárival ellentétben nem csak brahimeccsen lépett pályára a torinóiak színeiben, hanem BL-serleget nyert a csapattal. De mivel nem vagyunk passzióból nemzetgyalázó hobbirománok, ismerjük el, hogy Détári valóbban pengébb játékos volt, aki a görög kaland után még a köztudottan rettegett Anconát és 3-0-ás diadalra tudta vezetni az Inter ellen. Szóval Détári a magyar utánpótlás-válogatottakkal ellentétben nem csak pincérként tudott Olaszországban maradni, és mikor hazatért az NB I-be egy félszezon erejére levezetni, a BVSC-ben is úgy oktatott száz napon át, mintha Napóleon tért volna vissza Elba szigetéről. Egy világraszóló búcsúmeccs járt volna neki Diego Maradonával, vagy legalábbis Maurizio Gaudinóval, ehelyett döbbenten néztünk, amikor a visszavonuló klasszissal egy hajnövesztő reklámban találkoztunk a Nap-Keltében, a „Potemix” és a „Zeatax, a kilófaló” között. Mivel Détári közel két évtized múltán is Dolph Lundgren-es séróval büszkélkedhet, valószínűleg soha nem is hullott a haja, merthogy a reklámozott román-kínai terméket nem sokkal később kivonta a forgalomból a Gazdasági Versenyhivatal. Détári Lajos azóta se kapott újabb reklámszerepet, úgyhogy a sporttévében ülő Vének Tanácsával háboroghatunk azon, hogy „a magyar labdarúgás nem becsüli meg a nagy alakjait”.

9. Hercegfalvi Zoltán Geréb-díjas büntetője

A minden erejével elkészült, aranylabdás Roberto Baggio 1994-es vébédöntős tragédiája tragikomédiaként ismétlődött meg a sörfociligában, amikor Hercegfalvi Zoltán meg se próbálta eltalálni a kaput. Hercegfalvi egy megbízható gólvágója volt a 2000-es éveknek, aki nem teljesen érdemtelenül húzhatta magára Puskás Ferenc egykori mezét a Kispestben, hiszen gólokat rúgott az Intertotó-kupában, külföldre igazolva pedig egész a Kansas City Wizardsig vitte. A Geréb-díjas büntetőjénél azonban nem varázsolt, hanem – Rodolfóval szólva –, „vigyázat, csalt”, legalábbis ezt gyanítjuk. Ez persze nem lenne hallatlan abban az országban, amelynek népe a „magyar csibészség” megdönthetetlen bizonyítékaként szokott hivatkozni a 6-6-al végződő 1984-es Volán-Honvéd-meccsre, és szinte Az utolsó cserkész világát megidézve még azok a fogadási oldalak is engedélyt kaptak a magyar bundaflóra megtrágyázásaként, ahol arra is lehetett tippelni, hogy ki rúgja az első szögletet, ami után hirtelen megszaporodtak azok a játékosok, akik középkezdés után azonnal hátra íveltek. Ami igazán döbbenetes Hercegfalvi tizenegyesénél, hogy mennyire nem volt önbizalma ennek az embernek: egy szőröstökű profi a Bundesligából éppen hogy a kapu mellé helyezte volna a büntetőt, ha nem akar első szándékból gólt lőni, Hercegfalvi azonban nem hitte el, hogy képes erre, ezért durr bele, akkorát belerúgott a labdába, hogy amerikai fociban se lett volna találat, mert kiküldte a B-középbe. A szurkolók amúgy meglepően higgadtan fogadták az esetet, pedig képzeljük el, hogy a párizsi békekonferencián a leendő trianoni békeszerződést tárgyalják, Apponyi Albert előtt pedig ott a térkép, amelyen egy filctollal berajzolhatja a piros vonalakat, mire ő elfordul, és a háta mögött trükközve a román határt behúzza a Tiszáig. Ezek után el tudnánk hinni, hogy a magyarok nem azért várják majd a budapesti vasútállomáson a békedelegáció vezetőjét, hogy még a kiszállása előtt felforgassák a vagonját, hanem hogy vele együtt búslakodjanak, hogy „jaj, nem sikerült Apponyi úr, pedig mindent megpróbált”? Hogy Hercegfalvi Zoltán mutatványát eltűrte a magyar futball, hogy ott helyben nem tette ki a keretből az edzője, szépen megmutatja, hogy mennyire következmények nélküli a magyar foci világa, ahol a bundázással csajozni lehet, és a legnagyobb árulást is meg lehet úszni egy szabadlistára helyezéssel. Ha Radnóti Nemzeti Sport-szerző lett volna, erről a jelenetről írja meg a magyar sportújságírás Töredékét.

8. Horváth Ferenc gólöröme a pótselejtezőt érő öngól után

A felejthetetlen öngól az 1997. októberi Finnország-Magyarország vébéselejtezőn annyira abszurd, hogy még egy Monty Python-filmből is kivágták volna, mondván, hogy nem szabad fullba nyomni a kreténséget, márpedig ez a flippergól mégiscsak túlzás. A rendes játékidőn túli önmegsemmisítő találat mindennél erősebb bizonyítéka a finnugor-rokonságnak, hiszen mintha csak egy magyar védelmet látnánk, másfelől arra figyelmeztet, hogy a finnek jobban odafigyelhettek volna arra a hazai futballtudományos közhelyre, hogy a „Csank-csapatok jók a rögzített helyzetekben”. Bár ha Litmanenék annyit videóznak a meccs előtt, mint egy ferencvárosi tékás fiú a kilencvenes években, erre akkor se készülhettek volna föl. Nehéz szakírói elemzést adni egy olyan szituációról, amikor úgy születik a gól, hogy a hátvéd seggbe lövi a kapust, úgyhogy inkább Horváth Feri fantasztikus gólörömére fókuszálunk. Ugyebár neki köze se volt a négy finn összehozta találathoz, mégis feltörekvő terrorszervezetként vette magára a katasztrófát, és iszonyatos erővel kezdett sprintelni, amint hálót ért a labda. Az egész kispad, de még egy pillanatra Faragó Richárd kommentátor is elhitte az imposztőrnek, hogy ő lőtte a gólt: a „Carpe Diem”-filozófia igazi megélése volt ez a futballpályán, és sajnáljuk, hogy Horváth Feri nem 150 évvel korábban született, mert ő lehetett volna a leghíresebb „ál-Petőfink”. Bár a Csank-csapatok híresek voltak az erőnlétükről, mert a legkorszerűbb edzésmódszerekkel dolgoztató mesteredző nyáron is vastag melegítőben és overálban futtatta a játékosait az erdő körül (noha a hanyatló világfutball vezető trénerei akkor már egy évtizede elfeledték a hosszútávfutást), mégis ez volt az a selejtezősorozat, ahol rendre az utolsó percekben bukott a magyar csapat. Helsinkiben azonban végre visszanyalt a fagyi, és Magyarország továbbjutott a selejtezőcsoportból ezzel az utolsó utáni perces bohócgóllal. A Eurosporton egy hétig ismételték ezt a kabarét, bár utólag lemondtunk volna róla, hiszen a védekezéséről is nevezetes Csank-csapat az 1992-es Eb-ről kizárt, brutális Jugoszláviával került össze a pótselejtezőben, és a párharcnak 1-12-es összesítés lett a vége, nem teniszben.

7. A Fradi-drukkerek verik meg a Fradi-játékosokat

Ez volt az a pillanat, amikor a Fradi Szív megmutatta, hogy mennyire is tud szeretni. A MIÉP tiltakozó sajtóközleményeit és a dühös Magyar Fórum-jegyzeteket is kiváltó példátlan szituáció, miszerint a két ősi riválisnak, a mindig „lezsidózott” MTK-nak és a valamely tévedés folytán a magyar nemzet megtartó erejének gondolt Fradinak 2001 nyarától egy tulajdonosa volt, a Fotex-vezér Várszegi Gábor - Várszegi azzal védekezett, hogy a szíve az MTK-é és az esze a Fradié, de talán nem meglepő, hogy ebben az időben elég alacsony áron jegyezték a Fotex-részvényeket -, azzal ért véget a 2002/2003-as szezon végén, hogy miután az utolsó fordulóban az MTK beelőzte a Fradit, a csalásra gyanakodó dühös fradisták összevertek mindent és mindenkit maguk körül, mivel a csapat nem tudta legyőzni a Debrecent. A szóbeszéd szerint, amikor a meccs vége felé Lipcsei csapatkapitány már aggódva figyelte a pálya szélén sötét viharfelhőként gyülekező keménymagot, kérlelni kezdte a debreceni védőket, hogy engedjenek be egy gólt, mert „asszem mindenféleképpen baj lesz ebből”. Ez persze mindent elmond a magyar futball profizmusáról, hiszen ki ne látta volna már, hogy Iniesta azzal a kéréssel csattog oda Sergio Ramoshoz az El Clasicón, hogy „légyszi, engedjetek be egyet, mert a bérletesek nagyon várják, hogy bajnokok legyünk”. De emlékezzünk meg arról a szintén professzionális Németh Szilárd-díjas szervezőről is, aki kinyitotta a kapukat, hiszen a szurkolók nyilván együtt akarnak ünnepelni a csapattal, ha az elveszíti a bajnoki címet, továbbá arról a lelkes PR-munkatársról is Szeiler József stábjából, aki kitalálta, hogy már a meccs elején egy kisrepülőgép körözzön az Üllői út felett maga után húzva a „Bajnok a Fradi!” drapit, ezzel csak hergelve a jelenlévőket. Lehet jogászkodni azon, hogy könnyű vagy súlyos testi sértéseket láthatunk-e a Góóól helyett a Kriminálisban mutogatott felvételeken, és hogy rongálás vagy garázdaság történt-e, de az biztos, hogy amit a magyar focisták előadnak 1986 óta, az közösség elleni izgatás. A botrány vége az lett, hogy bekövetkezett, amitől a Fradi-drukkerek tartottak. Az ő nagy félelmük ugye az volt a felvásárlás után, hogy a New York-Tel-Aviv-tengelyen mozgó plutokrata Várszegi és a „zsidó nagytőke” majd elsorvasztja a Fradit (ehhez képest egész a balhéig csak öntötte bele a pénzt Magyarország akkori leggazdagabb embere), és ugyan az egész Albert-stadiont szét kellett kapni hozzá, de végül valami hasonló történt: Várszegi megszabadult a veszteséges klubtól, de az egyedül jövedelmező kereskedelmi jogokat megtartotta magának. Persze hamar jelentkezett a megmentő a Celladam rákcsodaszerrel házaló Kovács Ádám személyében, aki hamar el is tűnt, míg daganatos embereket sajnos láttunk azóta is. Az Unicum receptjét pedig még mindig többen keresik, mint a Fradi-feltámadás garanciájaként beharangozott Celladamét.

6. A skizofrén Tokody Tibor és a tökéletes technikai kivitelezés

A futball Gavrilo Principjét, a felszabadítás szándékával hálószaggató bombaöngólt lövő Pavol Durica Videoton-játékost a magyar futball emblematikus gazdasági bevándorlói között keressék, most a törzsökös megfelelőjével, Tokody Tibor találatával foglalkozunk, már csak azért is, mert a Sportlexikonban szerepelhetne ez a dugó a „tökéletes technikai kivitelezés” címszó alatt. Tokody Tibor a válogatottban is bemutatkozó ígéretes támadó volt, aki észak-rajnai csapatok színeiben később megjárta a Regionalligát is. De mégis ez maradt a legemlékezetesebb megmozdulása, hiszen ez a 2001-es Újpest-Dunaferr meccsen megesett öngól úgy üdít föl több mint tizenöt év után is, mint egy jó pohár hideg rizlingfröccs egy meleg nyári napon. Csak John McClane jellemzésével tudnánk kommentálni a gólvadász produkcióját: az alkalmatlan ember az alkalmatlan helyen és az alkalmatlan időben. Ha Puskás-díjjal jutalmazzák a legszebb gólokat lövőket, akkor most felszólítjuk Szöllősi Györgyöt, a magyar futball nagykövetét, hogy mozgósítsa magát a sportdiplomáciánk, és érje el, hogy mostantól a FIFA adjon Tokody-díjat a legemlékezetesebb öngólok szerzőinek, mert ezt a kitüntetést is simán átadhatná az év végi gálán a világ tíz legkorruptabb emberének valamelyike, ahogy azt a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség rendezvényein megszokhattuk. Az sajnálatos utóélete a történteknek, hogy Tokody láthatóan megtört a skizofrén találat után, akár egy Big Brother-győztes, és a következő szezonban már ki is szorította az állami pénzekkel felpumpált Újpest csatársorából a világbajnok Tulió (vagy az, akit a személyi igazolványával Magyarországra hoztak). Hiszen az első Orbán-kormány Videotonja az Újpest volt ugyanazokkal az állami szponzorokkal, miután a pletyka szerint a gyerekkorától Vasas-drukker miniszterelnök egyszer nem szaunázhatott a Fáy utcában, hogy ma már a Felcsútért dobogjon a szíve. Egyszer már szívesen olvasnánk Orbán Viktor szurkolási szokásairól is egy tanulmányt a Politikatudományi Szemlében.

5. Váczi Zoltán és az évszázad magyar gólja

Ha Détári az utolsó Európa-klasszisunk volt, akkor Váczi Zoltán az utolsó világklasszisunk lehetett volna, mivel saját bevallása szerint Messi-szintű karrierre volt hivatott, csak hát alapozásként enyhén szólva nem alkalmazta a folyadékmegvonást. Nem csak a meccsek után, de mérkőzések előtt és vélhetően alatt is ivott. Az iráni játékosok azóta is emlegethetik, mikor bemutatkozott ellenük a válogatottban, és egyszersmind jegyezzük meg, hogy micsoda felelőtlenség volt Váczit elvinni a teheráni barátságos kupára, mikor Iránban szigorúan tiltják az alkoholfogyasztást, bár legalább a magyar Argó-akció születhetett volna meg Kamarás Iván főszereplésével, ha a részeg Váczit letartóztatják a síiták. Váczi Zoli viszonylag idősen tűnt föl az NBI-ben, hiszen a jóra várni kell, de cserébe sokáig játszott: mikor már a szakújságírók a búcsúszimfóniát várták tőle, ő még akkor is napi két doboz Multifiltert szívott és gurigázott. De leginkább ivott, mert a szorongásos betegsége miatt nem tudott közönség előtt fellépni az „istenáldotta tehetség”, és hát ez zárt kapus meccsek kivételével igencsak problémát jelent egy élsportolónak. A gátlásait piálással oldotta, a nagy történet szerint még 1994-ben, Békéscsabán alvás nélkül vezette 5-2-es diadalra a viharsarki csapatot a Fradi ellen, úgy, hogy a meccs előtt a kocsmában kérlelték játékra a viszkis szeszesitallal teletankolt, introvertált zsenit. Mivel életének egyik csúcsteljesítményét totál beállva nyújtotta, arra gyanakszunk, hogy ő olyan volt, mint a részeges karatemester, aki akkor követett el hibát, ha nem kapott elég benzint. Ezután érthető, hogy a fővárosba költözve ahhoz a Vasashoz igazolt, ahol még voltak jó páran, akik kiköpték az Isostart. A magyar futball nagy pedagógusa, Gellei Imre nyilván próbálta nevelni, pedig ezeket az embereket hagyni kell kibontakozni, és ha szólózni akarnak, akkor nem szabad őket passzolásra kényszeríteni: amikor a Videoton ellen az év gólját lőtte a pornófilmzene ütemére, nemhogy messis, de egyenesen maradonás erényeket csillogtatott Váczi Zoli, aki a visszavonulása után később LMP-képviselő-jelöltként tűnt fel. Talán mert műanyagpohárból nem, mindig csak üvegből ivott.

4. Kakas lép pályára az akasztói Stadler-stadionban

Spanyolországban Jimmy Jump rohan be a pályákra, Latin-Amerikában meztelen amazonok, a Balkánon kóborkutyák, de ezek már annyira unalmas, fáradt, sokszor látott „rendzavarások”, hogy csak legyintést és ásítást váltanak ki minden nézőből. Arra viszont mindenki felkapta a fejét, amikor az 1995-ös Stadler FC – Parmalat (tudniillik a mai Videoton, de arról most ne beszéljünk, hogy milyen identitása lehet annak a futballcsapatnak, amely egy tejmárkáról kapta a nevét) mérkőzésen Disztl Péter fehérvári kapusnak nem egy égő petárdát, hanem egy kakast kellett kihajítani a pályáról. A 90-es évek vadkeleti időszakának emblematikus focicsapata volt a Stadler FC, amely a nagy mennyiségű élelmiszerkonzervért barterben vett – ezt a lehetőséget ne keressék a Football Managerben – ukrán légiósairól – például a szóbeszéd szerint Sevcsenko helyett leigazolt Nicsenkóról – , a vesztegetéseiről és a meccseket kísérő ökörsütéseiről és nagy bográcsozásairól volt nevezetes. De mindenekelőtt a futballrajongó tulajdonosról, a saját stadiont építő „üzletemberről”, aki azzal bukott le, hogy meggondolatlanul az Utolsó vacsora című Leonardo da Vinci-freskó megvásárlása után igényelte vissza az áfát. (De Stadler karrierjével egy külön rádióadásban foglalkoztunk.) Mivel a reneszánsz festészet mellett a bukaresti kézilabdás lányoknak hódoló Stadler Józsi bácsi kedvence a kakasherepörkölt volt, lehet, hogy éppen az ebédje szökött meg a konyhából, miközben a séfként alkalmazott akasztói öregasszony a fanyelű késével elmélyülten vagdalta a levesbe való tyúkok nyakát. Gyakorlatilag a „szabadság” metaforája volt, amikor a Stadler FC delelőjén a kakas besétált a pályára a kezdődő heresérvként lifegő taréjával, egyszerűen mindannyian ott voltunk vele. Ha beslisszol utána Wahorn András, és meghajol, akkor mindenki biztos lett volna benne, hogy a legnagyobb kortárs művészeti performanszot látta.

3. Koszta megmutatja a magyar virtust a Parc des Princes-ben

Ebben a jelenetben a 20. századi magyar történelem és az egész magyar külpolitika szimbólumát pillantjuk meg, ahogy játsszuk a fejünket a külföld előtt, dekázgatunk a tizenhatoson belül, aztán mindig az a vége, hogy legázolnak minket a picsába. Persze már az kérdés, hogy a Vác csapata miért kalandozott Párizsban: nem csapatépítő kiránduláson a Louvre-ban, ahol mindenki egyként unja a festményeket, hanem egy Bajnokok Ligája-selejtezőn, ez ugyanis a váciakkal nem gyakran esik meg. De hát a magyar Leicester City volt a Vác FC Samsung, amely az 1993/1994-es szezonban felfoghatatlan módon nyert bajnoki címet. Bár voltak neves játékosaik, mint a magyar kapusok Álmos vezére, a korábban a Videotonban, később a BVSC-ben sokat lepkéző Koszta – hát ez is röhej –, az ekkor feltűnt és a Fradiba igazoló Nyilas Elek, vagy éppen Hahn Árpád is, aki később profi golfozó lett (bár a magyar focistákat igazán nem lehet nehéz átképezni erre a sportra, hiszen szintén csak állniuk kell, a labdát itt is, ott is csak egyszer látják, ahhoz meg hozzászoktak, hogy sose találnak be). De a csapat legnagyobb sztárja Csank János mesteredző volt, aki a Vác összerakásával alapozta meg azt a renoméját, amely miatt megbízták a válogatott vezetésével. Ugyan a PSG ellen 1-5-ös összesítéssel alulmaradtak, de hát a párizsi csapatban akkori brazil és leendő francia világbajnokok játszottak. Meg az év végén Aranylabdát nyerő „egy bizonyos” George Weah. Nem tudjuk, mi lehetett a gondolat a mögött, hogy miközben éppen százhússzal robogott feléje a csúcsformában lévő csatár (ma Libéria államfője, szóval Váczi Zoli lehet még köztársasági elnök), az utolsó bajszos kapusunk, Koszta úgy döntött, hogy egy hetyke provokációval megmutatja, mi is a magyar virtus, és hét méterre a kaputól dekázik párat. Hárommal már éppen beállíthatta az egyéni csúcsát, amikor a negyedik előtt legyalulták. Ha sikerül, akkor a magyar foci Sankt Gallen-i kalandja.

2. Sebők Vili összművészeti mentése a Pécs ellen

Bár a „legenda” elnevezést ma már mindenki megkaphatja, aki egyszerre hányt és szart egy nyergesújfalui pincebulin, a lépegető exkavátorként mozgó Sebők Vili még tényleg egy legenda volt. A háromcsatáros rohamairól és a kétperces bukaresti ellenállásairól nevezetes Bicskei-csapat legmegbízhatóbb góllövőjeként 1999-ben hátvédként szerzett mesterhármast Liechtenstein ellen, ráadásul az első gólt háttal (és ez demoralizálta az acélos ellenfelet), márpedig a miniállam ilyen könnyed elverése a mai gyerekeknek már annyira hihetetlen, amennyire nekünk az Aranycsapat sikerei voltak. Az atlantai olimpiai bajnoki szereplés, ami – Sebők poétikus Wikipedia-szócikkét idézve – „nagy szót jelentett az akkor jelentősen meggyengült magyar labdarúgás sötét egén”, és a szerencsebugyinak tulajdonított 1998-as újpesti bajnoki cím után külföldi kalandozásba kezdett, ahonnan egyszer csak egy Porschéval érkezett haza. Ez a sportautó a 2000-es évek Grosics-villájaként a szimbóluma lett a magyar válogatott focisták teljesítménycsökkenésükkel egyenes arányban növekvő luxusának, és egy időben külön rovata is volt a www.sebokvili.hu-n. Akkor lett vége a tündöklésnek, amikor a nevük elhallgatását kérő taxisok tanúvallomásai alapján megvádolták a Sport Plusz Fociban, hogy egy válogatott meccs előtti éjszaka bulizni ment néhány csapattársával. Már túl volt a csúcson, amikor hazaigazolva, a ZTE színeiben bemutatta a zseniális mentését, amelyről megállapíthatjuk, hogy nincs az a tudás, hagyomány és tapasztalás, amellyel meg lehet érteni. Legalábbis futballmozdulatként, mert amúgy Ónodi Henrietta valami hasonlóval lett olimpiai bajnok. Ha Alessandro Nestának megmutatná valaki, ha három hétig nézi a talján bekk, akkor se fogja föl. Fogadjunk, hogy a pécsiek még csak szöglethez készülődtek, amikor a ZTE edzője már hívta a Trafót, hogy nagy összegért felkínálja ezt az új táncszínházi produkciót, amely tuti inspirálta Markó Ivánt A hattyúk tava újragondolásában.

1. A magyar foci eseményhorizontja: Galaschek és Fischer fifikás szabadrúgása

A magyar foci Halálos fegyver-párosát alkották Galaschek Péter és Fischer Pál a 90-es években Vasas Casino Vigadó nevet is viselő, mindig jó hangulatú egykori munkássportklubban. Galaschek Péter a magyar Valderrama volt, aki csak szöglet, szabadrúgás vagy tizenegyes rúgása miatt hagyta el a kezdőkört, mindent bokából oldott meg, de így is az egy helyben álló Vasas-középpálya motorja volt. Gyalázat, hogy valószínűleg ő volt az egyetlen olyan nem futó játékos, akiből sosem lett válogatott Magyarországon. Hogy nem lépett pályára a címeres mezben, csak ahhoz a méltatlansághoz lenne fogható, mintha Weöres Sándor nem kapott volna Kossuth-díjat. Míg Galaschek szinte csak a Vasasban játszott, az Ajaxban is megforduló Fischer Pali a nyugati nagycsapatokhoz igazoló, de hamar hazatérő magyar zsugások emblémája volt. Ő a legenda szerint azért nem akart Hollandiában maradni, mert hiányzott neki édesanyja gulyása, úgyhogy aztán a magyar pályákon csillogtatta a Ronald Koeman-i szabadrúgáslövő erényeit. Amit a nyerő duó bemutatott 1996-ban az Újpest ellen, az nem más, mint a magyar rendszerváltás története: nem tudjuk, hogy edzésen hányszor gyakorolhatták ezt a kombinációt, de egy varázslat, ahogy Galaschek maga mögé ejti a bogyót, majd érkezik Fischer Pali, aki hanyag eleganciával kiküldi a városból a labdát, és szertefoszlik az illúzió. Az a típusú átverés ez, amely során a fineszes magyar bemutatja a trükköt, ámulunk és tapsolunk, és mire vége a mutatványnak, harmadakkora lett az ország. Ez a magyar foci eseményhorizontja, amely után már nincs holnapunk, se tegnapunk.

A TOP 10 alapjául a történelmi rádióműsorunkban, a Régen minden jobb voltban elhangzott beszélgetés szolgált: