Abban az évtizedben születtünk. Nem mintha az egymástól térben mintegy száz kilométerre, időben szűk fél évre elhelyezkedő események az évtized legfontosabbjai közé tartoznának, csupán jelezni szerettük volna, hogy akkoriban többet törődtünk a random hugyozás felszámolását elősegítő szobatisztává válást célzó projekttel, mint a közélettel. Azaz nem éltük át a pillanatokat, amelyeket beillesztünk a Top 10-be, de hát ki ne tudná, hogy férfihajpánt, szintipop, VHS-kazetta, konzerv sűrített tej, és sorban az emblémák Madonna néger Jézussal váltott nyelvesétől a csernobili atomkatasztrófáig. És akkor a végén végre látjuk, hogy a keleti szél pontosan hol helyezkedik el a Richter-fingskálán.

Csunderlik Péter-Pető Péter

10. Világbotrány: Madonna klipjében néger Jézussal csókolózik

Míg nekünk a népi demokráciában Juhász Előd Zenebutikja jutott, az erkölcsileg megrendült transzatlanti világban a nyolcvanas évek az MTV évtizede volt. Hódító útjára indult a videoklip-esztétika, minden háztartásban dübörgött a doboz, a Pepsi gigareklámfilmeket forgattatott Michael Jacksonnal, a se fekete, se fehér, se felnőtt, se gyerek popkirállyal, míg női fronton az MTV egyszerre négy hercegnőt is futtatott. A medencében két számmal kisebb fürdőruhában a csöcseit kirakó Sabrinával a kamaszfiúkat, Samantha „Taxisnaptár” Foxszal a fehér, protestáns Amerikát,  Madonnával a bevándorlókat, az észbontó Paula Abdullal pedig a diaszpórát szólították meg, szóval lefedték a teljes piacot. Nem titkoljuk, hogy mikor a nyolcvanas évek végén elért minket a műholdas sugárzás, Paula Abdul úgy nyűgözött le, hogy felforrt kezünkben a Bedeco kakaó. A top tenre készülve huszonöt éves sebeket téptünk fel, de nem az árnyalt elemzéseiről híres Page Not Found lennénk, ha nem ismernénk el, hogy négyük közül végül Madonna emelkedett popkirálynői státuszba az expresszionista, hegyes melltartóival, míg Sabrina és Samantha Fox ma már leginkább Oroszországban lép föl, Paula Abdul pedig vagy zsűritag lehet valahol vagy kozmetikus, noha Lady Gaga arra sem méltó, hogy a lábkörmeit reszelje.

Madonna, aki azzal tűnt föl, hogy büszkén felvállalta, hogy utcasarkok rongya, a világ legrosszabb filmjét is ennek szentelte, mindig amolyan félig szentnek, félig kurvának akarta láttatni magát, de sose volt kérdés, hogy melyik az éhesebbik fele. Hol keresztre feszíttette magát a koncertjein, hol banánköztársaságok zászlaját dörzsölte a puncijához, de mind közül a legnagyobb botránya az volt, amikor a Like a Prayer 1989-es klipjében néger Jézussal csókolózó művésznőt úgy vették elő szeméremsértésért és vallásgyalázásért, mint a fiatal Radnótit. A fekete hajú Madonna lenge öltözékben, nyilván bugyi nélkül, valahol a párától és vudutól fülledt délen, égő keresztek tövében tanúja lesz egy szexgyilkosságnak, és annak, hogy a fehér hatalom az ártatlan fekete lovászfiút csukja le. A popkirálynő a helyi kápolnába menekül, és míg a gospelkórusban Whoopi Goldberg szelleme kísért, esőtáncot lejt, hogy végül megelevenedjen a néger Jézus-szobor, és elcsattanjon a kultúrtörténeti jelentőségű csók. Az egész világ felhördült, pedig akkoriban már a Los Angeles-i rendőrségben is többségbe kerültek a feketék, mint azt ugyanebben az évben megtudtuk a Halálos fegyver II-ből. A klipbotrányt követően a Pepsi felbontotta a Madonnával kötött reklámszerződését, viszont a műalkotás az 1989-es MTV Music Awardson elvitte a közönségdíjat. Azóta sem fakult, ellentétben a Pogány Madonnával.

9. Magyarország-Szovjetunió 0-6

Irapuatóban történt a tragédia, amely legalább annyira megviselte a magyar társadalmat, mint manapság az Édes Élet váratlan befejezése. Nem csoda, hogy bepakoltuk a kollekcióba, s egy kedves ismerősünk súlyos fenyegetése ellenére is kihagyjuk miatta a lajstromból az első Forma–1-es Magyar Nagydíjat, amely akkora sokk volt a Trabanthoz szokott közönségnek, mint kezdő antirasszistának Fekete Pákó didiszáma. Még a Teleshop előtti kor teflonsütőtáljai is megkönnyezték a magyar futballválogatott kiütését. A csapat úgynevezett titkos esélyesként utazott el az 1986-os mexikói világbajnokságra, hogy aztán menten úgy képen töröljék a valósággal, ahogyan Ötkertben szocializálódott plázapumát szokott a salgótarjáni resti Bánya Libreként kínált hubertuszkólája.

Történt, hogy a medve bebrummogott a pályára, aztán gurított egy hatost, ami akkor még nemzeti sokkot okozott, ha nem is öngyilkossági hullámot, mert abban a Kádár-rendszer amúgy is világelső volt, de akadt, aki kidobta az évek alatt összespórolt Keravill-tévéjét az ablakon. Elvégre nem voltunk hozzászokva, hogy a Budapestre romkocsmatúrára érkező vatikáni hipszterpék-együttes is ver egy négyest az állami pénzen tetovált és fodrászhoz küldött spílerekkel felálló kirakatcsapatoknak. Jellemző, hogy az utolsó magyar Európa-klasszis, Détári Lajos és kollégái akkor még úgy utaztak el a csúcsvetélkedőre, miután három hónappal korábban 3-0-ra verték a brazilokat, hogy kötelező a továbbjutás a csoportból, amelyben a tudósairól elhíresült Kanada, a Szovjetunió, valamint a regnáló Európa-bajnok Franciaország szerepelt. Az érdeklődésre jellemző, hogy a Népsport napi két kiadással próbálta kiszolgálni a rajongókat, azaz akkor még nem csöcsügyi mélyelemzések, továbbá állítmány nélküli Tóth Gabi-villáminterjúk uralták a piacot. Igaz, ennek fő oka az volt, hogy nem volt piac. Meg internet. Ezért lehetett bezárni egy komplett országot, és utólag be lehet vallani, hogy a labdarúgással az volt a baj, hogy az eredményt kiírták a nagy táblára. Azaz hiába kommunikálta Habony Árpád, hogy Magyarország jobban teljesít, ha egyszer 0-6.

A 4. percben 0-2, a szünetben már 0-3 volt. Pedig Mezey Görgy sikerszakvezető, a Pro-licences edzőképzés Erdős Pétere azt mondta az ellenfélről a meccs előtt: „rengeteg problémával küszködnek mostanában. Bármennyire is képzett kapitány Lobanovszkij, a gondokat nem lehet három-négy hét alatt megoldani, legalábbis azt hiszem, szinte lehetetlen. Ám lehetnek csodák.” Akár futballdeus ex machina volt, akár nem, a június 2-i találkozón már a 13. percben cserélnie kellett a világra megsértődött mesternek: Róth helyett jött Burcsa. De fölmehetett volna G. József adócsaló éppúgy, mint a Neymar, Messi páros, mert akkor már mindegy volt. A meccset közvetítő keserű Vitray Tamás néha percekre elhallgatott a mikrofon előtt. A Népsport meg így konkludált: „Furcsa és talán visszatetsző lehet az a megállapítás, hogy ezen a hétfőn az egész magyar válogatott megbukott. Olyannak tűnt a magyar labdarúgó-válogatott, mint a tompa ökölvívó, aki nem érzi az ütéstávot, s a levegőt püföli, miközben szétverik az arcát.”

Hogy mi történt, annak kiderítésére kormányközeli kutatóintézetek sora alakult már. Akadnak, akik esküsznek arra: a tésztakúra miatt szédelegtek a játékosok. Na ja, hiszen a rendes magyar betúr, ugye, egy krokodilcsülkös pacalt marhapörkölt-körettel fontos meccs előtt, és nem kalóriákat számol, mint egy idetévedt vanabípalvinbarbi. Mások arra esküdtek: a doppingterv mondott csődöt, azért a kisiklás. És azokról még nem beszéltünk, akik a klímát okolták, hogy az úgynevezett háttérhatalmakról ne is essék szó. Tényleg csak a Vak Komondor maradt ki a sorból. Alighanem csak azért, mert akkor még látott.

A szép finálé persze az lett volna, ha a Békemenet elindul Mexikóba, hogy kiálljon a magyarokért. Ám a vonulás elmaradt, így maradt a 0-6. A világbajnoki címet pedig Argentína vitte el, az évtized megkérdőjelezhetetlenül legjobbja, Diego Maradona vezetésével. Kanonizált magyarázat még mindig nincs az összeomlásra, azt ugyanis nem fogadja el senki, hogy az ellenfél aznap jobb volt, és ezért győzött.

8. Cicisokk a Magyar Televízióban: bemutatják a Szuperbolát

Nem maradhat ki a magyar televíziótörténeti mérföldkő. A dolgozó nép addig a tűrt Jancsó-filmeken túl csak a kamionsofőrök és pártgyerekek által üléshuzat alatt becsempészett bajuszos, tarkóvédős NSZK-szexfilmekben és osztrák erotikus magazinokban láthatott cicimutogatást, ám a nyolcvanas évek második felében a Magyar Televízió is megvívta a maga glasznosztyát és peresztrojkáját. Maga hozta be a szexualitás nyugati ópiumát, valahogy úgy, ahogy a testvéri bolgár titkosszolgálat csempészett nyugatra heroint, hogy a bevételből finanszírozza az ügynökképzést. A Delta, a Van benne valami és a Reflektor magazin után paradigmát váltott a főtitkári tévé: 1987-ben bemutatták Árkus József apokaliptikus Szuperboláját, a csöcsökkel és hangalámondással operáló közéleti humor Guernicáját. A műfajt csakis egy olyan esszenciális olasz producer találhatta ki, aki egy háromórás kardozós-szandálos ókori film büdzséjéből elsikkasztott pénzből épített villát, volt viszonya Sophia Lorennel, bírta a Cicciolina-filmek jogait és végül érdekeltséget szerzett a Napoliban is. Nyilván ezért is tűnhetett föl a Szuperbolában maga Cicciolina, a Kodály-módszert megelőző első számú 20. századi kulturális exportcikkünk. És akkor ne is essék szó a télvíz idején is női kerékpárral kacsázó svejcisapkás alkesznak beöltöztetett Sinkovits Imréről. Szégyentelen szórakoztatás.

Már a második másodpercben, a dugó oroszlánok alá kevert műröhögésnél kirobban belőlünk a kérdés: mit gondolt a Magyar Televízió, milyen szellemi és erkölcsi színvonalon állnak a magyar tévénézők, akiknek ezt legyártotta? Ezen csak az nevet, aki előtte egy hetet töltött a telek végében álló zöld cefrehordóban, vagy kamaszkorától áztatta az agyát kőbányai világosban. Hát e végre volt negyven év szocializmus? A Pártfőiskola? A szőlőmetszés ABC-je? A takarékbélyeg? De sosem feledjük, amikor kiégtek a szemeink a felvillanó ciciktől, melyeket addig sose láthattunk a tévében, innen a következő lépés már az volt, hogy nem sokkal a himnusz előtt Antal Imre reklámozta egy Pap Rita-Bodnár Attila-szerű párral a Szex ABC VHS-t.  Míg végül a Bögyös Macával a televíziós nők piacán is megjelent a vadkapitalizmus.

7. Leomlik a berlini fal

Lefekszel, alszol, fölkelsz, kávézás közben megnézed a Faszablanka című pornófilmet, s mire kimész az utcára, szögesdrótok vágják ketté a városodat. Ez történt meg Berlinben, így nem lehetett könnyű postásnak lenni 1961. augusztus 13-án: mire munkába indultál, akadályok voltak mindenfelé. Az NDK, melynek vezetői hozzávetőleg olyan szakszavakat használtak, mint a jó formában lévő Civil Összefogás Fórum („éberség”, „fellazítás”), voltak olyan ötletesek, s elreszelték a keleti részt a nyugati – francia, brit és amerikai - megszállási övezettől. A lépés nem is volt annyira meglepő, mert addigra már annyian költöztek át naponta a nyugati oldalra, hogy a keleti rész hamarosan közhely-nagytakarítás utáni Oravecz Nóra-kapcsoskönyvként ürült volna ki. Az izolálás indoklása annyira se volt bonyolult, mint a Delta Force cselekménye: meg kell védeni Kelet-Berlint.

Hát persze, hogy meg kell, hiszen a túloldal rengeteg kockázatot rejtett. Például azt, hogy ha valaki odalátogat, már kevésbé hiszi el, hogy mennyire erkölcsnemesítő az áruhiány, továbbá a STASI-ügynökök olyan ütemű sokszorosítása, mint a műfüves pályák felcsúti replikálása. Ez volt a „keleti nyitás, nyugati csukás” fedőnevű politika, amelyet meggajduló miniszterelnökök még a 21. században is alkalmaznak, biztos azért, mert a rántott párizsis klottgatya volt a kedvenc uzsonnájuk. Az meg számukra nyilván csak tévedés, hovatovább Soros Györgybe ojtott norvég minta, hogy Nyugat-Berlin Európa kulturális központjainak egyike lett.

Hogy aztán az újraegyesült német főváros egyedi hangulata annyi embert magába bolondított, az is nyilván csak zsidó trükk, mint a felhőkarcolók, és semmi köze a szabadságszaghoz, amit megérezve Bencsik András azonnal allergiás tüneteket produkál.

Amúgy a nyugati térfélen David Bowie hozta össze Iggy Poppal az Idiotot és a Lust for Life-ot, a nyolcvanas években pedig Nick Cave tripezett Wim Wenders filmjében, a Berlin felett az égben, míg Kelet-Berlinben az élet egyre csak szürkült. Az NDK úgy viszonyult az NSZK-hoz, mint a pálmafás poszter Miamihoz. Maradtak az egyentévék és szekrénysorok, meg a világmagyarázat, hogy tudniillik az a kapitalista Szodoma amott hanyatlik, míg az NDK bezzeg elhoz minden olimpiai érmet női úszásban és nehézatlétikában. Olyan kemény államilag vezérelt doppingolással, persze, hogy roncsok maradtak utána a régen még emberek. Úgy, de annyira hanyatlott a Nyugat, hogy német politikusok ma is csak a fejüket vakarják, ha arról kérdezik őket, mikor lesznek képesek felzárkóztatni az elmaradott keleti régiókat a nyugatiakhoz.

Teljesen természetes volt, hogy a fal leomlását beválasztottuk a 20. század legszebb pillanatai közé is. Hiszen szimbólum volt az építmény: a hidegháború emblémája, amely a világ kettéosztottságát mutatta a golyóbis legfaszább városainak egyikében. Ott, ahol könnyű lenni. Mert felpattintasz egy világos Berlinert, aztán kószálsz a múzeumok között, a zöldben, a kapunál, a holokauszt emlékművénél, a streetart-parádék között.

Azért is omlott le a fal, hogy a nyomai ott maradjanak. Mert így még többet mesél. Például azt, hogy 1989 októberében a rendőrök még brutálisan rontottak neki a 40 éves NDK szülinapi buliján tüntető kelet-berlinieknek. Azt, hogy november 9-én már bejelentették: az NDK állampolgárai szabadon utazhatnak. Aztán, hogy ennek nyomán ők felrongyoltak a falra, ahol várták őket a nyugatiak. Miközben ők voltak a nyugatiak és a keletiek egyaránt.

Aztán most tudunk emlékezni, hogy mi volt az a Fal. A maradékra fel van festve, ahogyan Brezsnyev csókot vált Honeckerrel. Ha ügyesek vagyunk, lehetünk még mi is nyelv a szájukban.

6. Ben Johnson doppingbotránya

Beszedsz egy Demerolt, mert szétcseszték a térded, észre se veszed és már a kodeint rágod. Ben Johnson óriási futása és doppingbotránya az, amely elhomályosítja a dekád olyan emblematikus sportpillanatait is, mint Van Basten örökkapásgólja az 1988-as EB döntőjében. Ugyanebben az évben rendezték a szöuli olimpiát, ahol a gazdasági összeomlás előtt utoljára megmutatta erejét a keleti blokk, és amelyre „a világ Ben Johnson miatt emlékezik”, mondhatnánk bordó telesportzakós giccsel. Majdnem akkorával, mint az olimpia hivatalos dala, ami az évtized együtténeklős dalait felvonultató slágerlistán szorosan követi a We are the Worldöt. Ben Johnsonnal azonban nem tudtak lépést tartani a 100 méteres síkfutás döntőjében. A huszonhat éves kanadai sprinter friss világbajnokként érkezett a világ leggyorsabb embereinek küzdelmére, és a döntőben 9,79 másodperces, döbbenetes világcsúcsot futva métereket vert arra az olimpiai címvédő Carl Lewisra, aki a „dinamikus” szócikk illusztrációja az 1986-os kék Sportlexikonban. Ben Johnson mégis szinte lelépte.

„Hogy ezt hogy csinálta? Hogy ezt hogy csinálta? – hitetlenkedett a közvetítő Gyulai István. Aztán megtudtuk, hogyan. Három nappal később robbant a doppingbomba, Johnson szervezetében annyiféle tiltott szert találtak, amennyit mi fagyiból nem ismertünk a nyolcvanas években. Ben Johnson akkor szó nélkül visszaadta az aranyérmét, a nemzeti hős bukott férfiként tért haza. Mennyország és poklok pokla. Csoda, hogy azon a héten nem erről monologizáltak fejcsóválva a Szomszédokban. Az elmeszelése után 1993-ban tért vissza, de akkor újra lebukott, és örökre eltiltották. Fehérje shake-ek helyett manapság már inkább spirituális tanácsadókra költ, ennek köszönhetően világosodott meg: egyik életében fáraó volt Egyiptomban, Lewis pedig a hatalomra éhes öccse, aki megmérgezte, mint ahogy a döntő után is Lewis stábja pottyantotta az anabolikus szteroidokat Johnson sörébe. Ennél még a Knight Rider dauerkirálya, David Hasselhoff sztorija is hihetőbb, aki állítólag csak azért evett kikukázott burgert a földön csúszva a világot körberohanó felvételen, mert véletlenül ráivott egy pohár pezsgőt az antibiotikumra. Ben Johnsont nem rehabilitálta a Jogért és Igazságért Alapítvány. Azóta bemutatókon futott versenyt gepárddal és volt az antidopping-mozgalom követe is. Tragikus mese az elfecsérelt ifjúságról.

5. Nagy Imre újratemetése

„Ha nem tévesztjük szem elől '56 eszméit, olyan kormányt választhatunk magunknak, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről” – szavalta Orbán Viktor 1989. június 16-án a Hősök terén. De nyilván csak azért, mert André Goodfriend amerikai ügyvivő arra kényszerítette.

Ez történt Nagy Imre újratemetésén, ami a rendszerváltás emblematikus eseménye volt. Most arról nem tereferélünk, hogy a 25 éves szülinapi buli után látjuk, a projekt annyira volt sikeres, mint a ShyGys az amerikai piacon, és amennyire a Zselé fölvette a versenyt háromévente egyszer ízlelt Haribóval. Nem részletezzük, hogy akkor még úgy tetszett, kezdődik valami továbbgondolhatatlanul frankó, s nem lemantálunk azon, miként lett ebből Berki Krisztián celeb, Zsiga Marcell és olyan miliő, hogy – Puzsér Róbertet pontatlanul idézve – „a korrupcióval csajozni lehet”. És nem akadunk fent azon, hogy itt az MTVA, amelynek egyetlen teljesítménye, hogy ha a formája nem hanyatlik, akkor a visszataszító szervezeteket rangsoroló lista első helyét megszerezheti a FIFA előtt.

Most az esemény van a fókuszban, amely egy nemzedék katartikus élménye volt. Annak a generációnak, amelynek kisebb része bucira lopta magát, nagyobbik fele meg alighanem úgy érzi, elbukott. Akkor viszont okkal volt önfeledt, mert fiatal és felháborodott volt, amikor sikerült kitakarítani innen a szennyes diktatúrát. Aztán most jöhetne a Romana-füzet hangulat, puszi a pocakokra, könnytörlés és orrtúrás, de az van, hogy leáll az agyunk ha az Orbán-beszéddel foglalkozunk, mert ép ésszel megérteni nem lehet, mi történt azóta. Hiszen arról szónokolt, azért tiszteljük a forradalom mártírjait, mert a legnehezebb időkben voltak képesek leszámolni „a szent kommunista tabukkal”, azaz „az orosz birodalom feltétlen szolgálatával”, s nem úgy harcoltak a rezsim ellen, hogy privát üzenetben értesítettek arról, belájkolták a cikket, mi több, a múltkori olaszrizling-kóstolón már egy fideszesnek is megemlítették, hogy ez gáz.

Na de fotelforradalmár lájkkirályok helyett foglalkozzunk Orbán Viktorral, aki a legendává nemesedő föllépésén azt mondta: „A hatodik koporsóban (...) a mi elkövetkező húsz, vagy ki tudja hány évünk is ott fekszik.” Ott. Megint ott.

4. Darth Vader apasági teszt-coming outja

Meglepte, amikor megtudta, hogy George Michael homoszexuális? Amikor Kaszparov legyőzte Karpovot? Szorozza meg ezeket a döbbeneteket ezerrel, és még mindig a közelében sem lesz annak, amit Darth Vader coming outjakor érzett az a generáció, amelyet telibe kapott a Csillagok háborúja, és ezért rendületlenül próbálta pusztán a gondolataival szájához emelni a menzás ivólevet. Pedig tenni kellett volna, nem próbálni. Ki ne emlékezne arra a sokkoló fordulatra, mikor Luke Skywalker megtudta, hogy a légzőszervi megbetegedéstől szenvedő sötét nagyúr a halottnak hitt édesapa. Be kellett dobnunk egy Wick Atemfreit, hogy magunkhoz térjünk. A „Luke, én vagyok az apád” a világ egyik legtöbbször citált mondata lett, talán nem túlzás kijelenteni, hogy megelőzte Jahve réges-régi „Vagyok, aki vagyok”-ját és a Halálosztó „Még visszatérek”-jét.

A korszakos szállóige a Star Wars-szárnyasoltár középső darabjában, az 1980-as Birodalom visszavágban hangzik el, melyben a Galaktikus Birodalom operatív vezetője, amolyan gyulája, Darth Vader, és a szakrális Császár, akiről már csak a forgalmi vizsgabiztosok állandó tartozéka, az elsötétített Jaruzelski-szemüveg hiányzik, hogy még félelmetesebb legyen, mindent megtesznek a lázadók felkutatásáért. Mert ha azok győznek, akkor „az anarchia, a káosz és a fehérterror fog uralkodni”, és talán nem a Közgépet bízzák meg az új Halálcsillag felépítésével. De ebben a részben tűnik föl az alkoholista matektanárokról mintázott Yoda, gurul előtérbe a héderező közveszélyes munkakerülőként füttyentgető R2D2, és ekkorra szaporodnak el a rozmárarcú lények is a lázadók vezérkarában, nyilván norvégok.

Fontos megjegyezni, Darth Vader - aki úgy hitt az erőben, mint Tisza István, és lézerkarddal csapott szét a civilszervezetek között - a „módosítottam az egyezségünket, és örüljön, hogy csak ennyivel” kijelentésével harminc évvel ezelőtt megelőlegezte a mobilszolgáltatók havonta küldött tájékoztató sms-eit és az orbáni különadókat. De mi most erre a katartikus pillanatra emlékezünk, amelynek sokkoló élményét még azt sem tudta elrontani, ha a fahangú narrátorral néztük széjjelcsíkozott másolt kazin.

3. A Challenger felrobbanása

Hiszünk a felvilágosodásban, a tudományban, az emberekben, ezért is vagyunk oda menthetetlenül az űrutazásért. A 20. század legszebb pillanatának is a Holdraszállást választottuk, amely az emberiség vágya volt évezredek óta. A legnagyobbak agyaltak rajta, mindenki képzeletét megmozgatta Ptolemaiosztól Pataky Attiláig, ki ne olvasta volna Verne Gyulát, s ki ne merengett volna azon nyári éjszakákon: mi lehet a Holdon. A hidegháború pozitív hozadékában, az űrversenyben Kennedy a hatvanas évek elején megígérte, hogy az évtized végére embert küldünk a Holdra, és az amerikaiak megcsinálták. Bár a rosszmájúak szerint ez nem is amerikai, hanem náci rakétaprogram volt, azzal, hogy 1945 után leigazolták a rakétatudósok special one-ját, Werner von Braunt és csapatát. Irigyeljük azt a generációt, amelyet még a Szaturnusz-hordozórakéták újabb és újabb fellövése, a Hold-program tarthatott lázban, és nem az új Apple-kütyü megjelenése volt az esemény. A tévében nézni, ahogy Neil Armstrong, majd Edwin Aldrin a Holdra lép 1969. július 20-án, elugrálnak, majd kitűzik a zászlót a Hold porában, életre szóló emlék lehetett.

Akkora élmény, amekkora trauma volt a Challenger űrrepülőgép felrobbanása 1986. január 28-án, 11 óra 39 perckor, amelyet szintén élőben adott a CNN, hogy utána tévénézők tízmilliói órákon át ne tudjanak fölállni a kárpitfotelből. Mindez akkor történt, amikor már az Amerikát kipörgető Ronald Reagan volt az elnök, „az a pojáca”, akin élcelődhetett a Genesis a gumibábos klipjével, de elvitathatatlan, hogy a Star Wars ihlette fantaszta „csillagháborús” program és a zéró kommunistatolerancia meghirdetésével hozzájárult Kelet-Európa felszabadulásához. A kéthetente le és felszálló, legújabb generációs űrrepülőgépek, a Columbia, a Discovery, a Challenger és az Atlantis, a félmilliárd dolláros, tévé közvetítette startok az utolérhetetlen amerikai erőfölényt demonstrálták.

Ezt a célt szolgálta a nemzeti Tanár az űrben program is, amelyet enyhén szólva nem az Anettka az űrben Budapest TV-s igényességével gyártottak le.  Ebben Christa McAuliffe tanárnőt 11 ezer jelentkezőből választották be a héttagú legénységbe, hogy az űrhajózás történetének első civiljeként eljuthasson a világűrbe. A Challenger azonban a startot követő 73. másodpercben, a hipertérugrás előtt felrobbant, eltűnt egyszerűen, mint az Alderaan bolygó. Ez lehetett minden idők legsokkolóbb látványa. Az egyik tömítőgyűrű, egy nagyjából hetvencentes alkatrész hibája okozta a katasztrófát.

A Challenger felrobbanása után két évig nem küldtek föl űrhajósokat.

2. Kivégzik a Ceausescu-házaspárt

Ha volt bakancslistája a humanizmusnak, azon nem volt rajta a Ceausescu-házaspár kivégzése. Klasszikus eset, amikor a vérgőzös indulat elborít mindent, s amikor valóban van ok a megrendülésre, mert nem az van, hogy Kocsis Máté elsírja magát három kitört ablak miatt, miután pártja ATM-automatának nézett évekig egy országot.

Hogy nem voltak nyugodtak a diktátor üldözői, az érthető, miután Ceausescu a legszemetebb totalitárius diktatúrák egyikét építette fel. És mindezt önerőből, hiszen 1958-ban Romániából kivonták a szovjet csapatokat. A keleti szomszédot 1965-től vezető Niculae Ceausescu csak a saját feje után ment. Önnönmagát a „Kárpátok géniuszának”, az „eszmék Dunájának” tartotta, és szerényen azt állította magáról, hogy „ilyen ember minden ötszáz évben csak egy születik”. Ezek után okkal gondolhatta megérdemeltnek, hogy államköltségen jegesmedvéket hozasson Romániába, mikor megunta a helyi mackókra lövöldözést. De nemcsak a medvék, hanem az ember, az igazság és a jövő, vagy tételesen kétezer falu is csak annyit számított neki, mint szavannán vadászó oroszlánnak az alapvető élelmiszerek áfájának csökkentése.

Hatalma megingathatatlannak tűnt, védték a secusok fegyverei, a Steaua Bucuresti 1986-ban BEK-et nyert, Románia egyetlen szocialista államként visszafizette minden államadósságát, miközben a nép nyomorgott, Ceausescu még a világ legnagyobb parlamentjét is felépítette. A végzet 1989. december 25-én mégis utolérte a kegyetlen zsarnokot. Az egész a beszéde kifújolásával kezdődött, amely után az állami tévé jobbnak látta, ha félbeszakítja a közvetítést. Nem sokkal később a rögtönítélő katonai bíróság bűnösnek mondta ki feleségével együtt, s azonnal lelőtték a kettőst. Nem volt fellebbezés, komolyan vehető tárgyalás, csak bosszú. És hát nem sokat segít egy demokrácián, ha ilyen akcióval nyit.

Még akkor sem, ha a felkelés egyértelműen Ceausescu ellen tört ki. Nem elsősorban a szabad választásokért, hanem a szocializmus megismert formájának eltiprásáért. Merthogy annak annyi köze volt az eszméhez, mint jamaikai bobcsapatnak a globális felmelegedéshez.

Erre az eseményre emlékszünk. Pedig mikor 1989. december 22-én a románok Petőfije, Mircea Dinescu bejelentette: a diktátor távozik a hatalomból, amely hír hozzánk is megérkezett a Panorámán át, a felvilágosult nyugati értelmiség már arról álmodozott, hogy kelet Párizsában nemsokára még a hajléktalanok latte macchiatót kérnek presszó helyett és a stoptáblák is avantgárdok lesznek. Ehelyett a neosztálinista diktatúrát lebontották, és a demokratikus rendszerben a csúcsra jutottak a diktatúrában szocializálódott káderek. De ez már másik sztori, ami azután jött, hogy kivégezték a Ceausescu házaspárt.

Ám kivégzés után sem jött a fairy tale. Tündérmese csak a 2010-es éveknek jutott.

1. Csernobil

Az egyetemes pillanatok Top 10-e közé is bekerülne az atomkatasztrófa, ahogyan a 09/11, a hegyi beszéd, valamint a momentum, amikor Németh Szilárd először ragozott sikeresen közéleti szereplései alkalmával.

1986. április 26-án, hajnali 1 óra 23 perc 58 másodperckor a csernobili atomerőmű 4-es reaktora egy gőzrobbanás miatt kigyulladt, és a robbanások sorozata miatt jött az úgynevezett nukleáris olvadás, ami azért nem a Calippo csöpögésének kategóriája. A nagy testvér szovjet média szépen hallgatott arról, hogy a blokk lényegében szétrobbant. Több mint két nappal a tragédia után, április 28-án hangzott el a rádióban a TASSZ, azaz a szovjet hírügynökség közleménye, amely szerint baleset történt a csernobili erőműben. Egy nappal később a Vremja, a televízió hírműsora a hatodik, igen a hatodik, blokkban közölte, hogy két ember meghalt Csernobilban, a reaktor egy része eltűnt, Pripjaty és három közeli település lakóit pedig kitelepítették.

Nem nagy ügy, még MTVA-díjat sem érdemel, csoda, hogy sikerült beszorítani két „eszemafaszomolyanaranyos víziló született a kijevi állatkertben” mínuszos hír közé. Hogy lehet fokozni az arcátlanságot, azt jelzi, egy 1986. májusi moszkvai sajtókonferencián Petroszjanc atomtudós, a Szovjetunió Atomenergia Bizottságának elnöke azt válaszolta a meghívott médiamunkások egyikének a baleset szovjet társadalomra és atomiparra gyakorolt hatását firtató kérdésére: „A tudománynak vannak áldozatai.” Évezredek óta úgy látszik, a seggfejségnek nincsenek.

Mindenesetre a szovjet potentátok, élen a májfoltos Gorbacsovval nem akartak pánikot, így halasztották a döntést a pontos menetrendről, még Pripjaty városát sem ürítették ki azonnal, de még május 1-jén is kivezényelték ünnepelni a vörös nyakkendős kijevi kisiskolásokat. És akkor sorolhatnánk sokáig, hogy halottak, rák, háromlábú oroszlánfejű tevék, tragédia, pusztulás, de újat úgysem tudunk mondani. Csak azt, hogy egy évtized tragédiája volt a reaktorbaleset.

Szomorú volt a vége. Ha elmeséljük újra, megint szomorú lesz.

Most pedig fogjuk egymás kezét, és énekeljük el a We are the Worldöt.