Elkúrtuk, nem kicsit, nagyon; amikor a mappa és a kezem összeér, a szavazás lezárul; a repülőgép, amint becsapódik a World Trade Center épületébe: pillanatok, amelyeket lehetetlen feledni, akár Gyurcsány Ferenc táncát vagy Janet Jackson mellét. Tíz villanás az évezred első dekádjából, amely örökre velünk marad, akár a Sziget vesztesége vagy a tíz éve álló Időkerék, és akkor már sikerült elfelejtenünk a Honfoglalót, a WinampDJ-t meg a momentumot, amikor a bakardikólát elkezdték Cuba Librének becézni.
10. Csődbe megy a Lehman Brothers
A nap, amelyen kivillantotta cápafogait az uzsoracivilizáció. Épp egy háromszáz petákért vásárolt alföldi csúcsküvét locsoltunk föl Pepsi Maxszel az erzsébetvárosi albérlet klasszikus kádárista hokedlikkel ellátott konyhájában, miközben azon vitatkoztunk, hogy a Hip Hop Boyz A hegyekbe fönn című nótája vagy az Akinek nótája nincsen, annak szíve sincs sor integránsabb része a magyar partikultúrának, amely amúgy azt a David Guettát ünnepli, akinek akkora figyelem járna, mint egyetemes sajttörténeti kitekintésben a trappistának, amikor... Na, mind hazudik, aki efféle sztorival kínál meg, ha arról érdeklődünk, mit csinált éppen, amikor bedőlt a Lehman Brothers. Drábik Jánoson kívül csak azok emlékeznek arra, mit csináltak 2008. szeptember 15-én, akik éppen apás szülésen vettek részt. Azóta már tudjuk: a legsúlyosabb gazdasági válságok egyikének nyitóepizódja volt az egyik legrégebbi és legnagyobb befektetési bank csődje. Sőt, Ben Bernanke, az amerikai jegybank korábbi vezére nemrégiben azt mondta: a pénzügyi krízis a globális história legsúlyosabb válsága, de mivel nem kísérte MSN-hang, mi is csak akkor figyeltünk föl rá azon az ősszel, amikor már Bokros, Békesi és Surányi egymás szavába vágva magyarázott A szólás szabadságában. A Lehman Brothers összeomlása olyan felfoghatatlan és értelmezhetetlen momentum volt, mint Michael Jackson Invincible-albuma vagy Falus Ferenc kortárs képzőművészeti installációjának bemutatása. Az amerikai kormány nem mentette meg a céget, a CÖF nem küldte oda a Békemenetet, más esély pedig nem volt a menekülésre: kezdődött tánc, annak nem gyurcsányferenci értelmében. Hirtelen kiderült, hogy a Half-Life helyett afrikai országok bedöntésével játszó Wall Street-i kollégák akkora lufit fújtak, mint a Hindenburg zeppelin, hogy aztán annak mintájára pukkadjon és gyulladjon ki.
Ennél mélyebben nem is elemeznénk gazdaságügyileg, mert hozzávetőleg annyit értünk belőle, mint az eukarióták transzkripciójának molekuláris bázisát érintő kutatásokból. Mindenesetre az biztos, hogy kormányok siettek az összecsukló bankok segítségére, pumpálták a pénzt, mint túlképzett hipszter a lyukas bicikligumit. Idehaza Gyurcsány Ferenc hívta az Akadémiába konzultálni a gazdasági és politikai elitet, de az annyit ért, mint ebolásnak a szalonnás Plussz-pezsgőtabletta. Sokan úgy vélték, a Lehman csődje volt az utolsó reménysugár, mert megmutatta, úgy nem mehet tovább. Akár igazuk van, akár nem, az biztos, hogy nem láttak még magyar futballedzőt, mert akkor tudnák, nincs az az 1-8-as vereség a Tomi mosóport gyártó üzem B csapatától, amely azt mutatná, így nem mehet tovább. Pedig az eseménysor tényleg tökön lőtte a világgazdaságot, mint Seagal a korrupt szenátort. Iszonyú sokan veszítették el állásukat, a növekedés leállt, valahol olyan ütemben csökkent a GDP, amekkorát a kilencvenes évek végén estek a tamagochi-részvények. És akkor még volt úgynevezett bizakodás, hogy majd néhány harcedzett radikális kakashere-pörköltet főz a pénzügyi felügyeletekből, a piac szó kiejtése engedélyezett lesz úgy, hogy nem kell közben szívalakban csücsöríteni a szájjal, szélsőséges esetben a dereguláció szó használatát Fásy-mulatóval büntetik, ám mindebből csak Matolcsy György maradt, Uri Geller és hogy „Gazdaság, mukodj!”. Ja, meg pár piros segg a japán kisgyerekek fején.
9. Meghal Michael Jackson
Michael Jackson halála ugyan a nyolcvanas évek végét jelentette, de a 2000-es évek sokkoló eseménye. Noha élete utolsó évtizedében már leginkább csak önmaga paródiája volt a már a kilencvenes években is a kurva szörnyű és a nagyszerűség határán holdsétátáló, istenáldotta Jackson. A legenda szerint az első színesbőrű futballsztárnak száz éve még liszttel kellett behintenie magát minden futballmeccs előtt, mert egyébként nem fogadta volna el csapatának fehér felső-középosztálybeli, úri közönsége. Michael Jacksonnak, hiába volt a táncos-énekes előadó-művészet mozarti tehetsége, ekképp volt rögeszméje, hogy feketeként nem lehet a pop királya. Így lett végül se fekete, se fehér, meg közben se férfi, se nő, se felnőtt, se gyermek. Michael Jackson egy csillagember volt, aki átlépett minden határt. Az univerzum ura, aki fénykorában bármit megtehetett. Bírta a Beatles-jogokat, ciki nélkül fehér zoknit húzhatott, elvette Elvis lányát, klipben döntötte meg Naomi Campbellt és a saját vidámparkjában volt játszópajtása Macaulay Culkin, hogy végül az 1993-as Super Bowl-döntő félidejében előadja minden idők leggiccsesebb és legnézettebb produkcióját. Innen a pályája már egy lejtmenet, hadd kíméljük meg magunkat az Earth Songtól, miközben többször szedték szét és rakták össze az arcát, mint a Várkert Bazárt. A sokadik botrány után épen a nagy visszatérésnek szánt turnéra készült, amikor ötvenéves korában elvitte a szívleállás 2009. június 25-én, hogy aztán a bulvárlapok még csócsálhassák egy ideig az állítólagos rejtett heréjűségét, majd lassan lekopjanak, miképp a fájdalomcsillapítókat aranyáron mérő orvosok és a kapzsi menedzserek. Hogy a pedofilvádakkal összefonódott Neverlandet benője a gaz, és végül csak az maradjon, aki: Michael Jackson a múlt század második felének fogalommá vált sztárja, a Thriller, a Bad, a Dangerous dalszerző-előadója, akinek a Smooth Criminalja összművészeti csúcsteljesítmény, abszolút tízes, univerzális érték, amely az egyik érv lenne a Föld megmaradása mellett, ha egy idegen civilizáció szeretné elpusztítani a bolygónk. Ha így lenne, Jackson tényleg megmentené a Földet.
És ugyanez a 2000-es évekre hangszerelve:
8. Zinedine Zidane megfejeli Materazzit
Ahogy a 90-es évek emblematikus pillanatait szintetizáló top tenünkben írtuk, csak sportjelenetből összeállíthatnánk egy százas listát, hiszen nem csoda, hogy emlékszünk rájuk, elvégre általában győzelmekről és eksztázisról szólnak, vagy legalább nyomott hagynak, mint amikor a pipa Ferguson mester rúgta fejbe egy stoplissal David Beckhamet. Magyar pályán nem kérdés, hogy az évtized emblematikus eseménye, amikor 2002 augusztusában, az életveszélyesen teltházas Puskás Ferenc Stadionban „föltámadt a szél, és vele együtt a ZTE is”, és a Manchester United ellen a 91. percben Szamosi beadását Koplárovics a kapuba küldte. Több volt ez, mint feltámadás, Hajdú B. István akkorát sikoltott, hogy a Pillangó utcai TESCO-ban megrepedtek az élőpontytároló-akváriumok. „Hát ezt megnyertük” – konkludált rendszerváltás utáni válogatottunk miniszterelnöke, Medgyessy Péter is. Persze, idegenben ötöt kapott a Zalaegerszeg, Koplárovics pedig valóságshow-győztesként roppant össze saját legendájának súlya alatt, de nem csak ezért előzte meg a ZTE epikus sikerét a Zidane-Materazzi-affér. Koplárovicsról dalt írtak, de Zidane bólintását egyenesen bronzba öntötték. A sporton túlmutató világszintű, mémmé váló kulturális esemény volt, amikor a 2006-os világbajnokság döntőjében, egy olyan futballvébén, amelyet szintén Argentínának kellett volna nyernie, miképp azt megírtuk a tíz legnagyobb vébészemétség között, a pályafutása utolsó meccsét játszó harmincnégy éves izzadék és ihletett futballzseni mellkason fejelte az őt hergelő olaszt.
Kétmilliárd ember találgatta, hogy mit mondott a zselés-fetrengős-könyöklős-hisztizős olasz stricifutball emblematikus figurája, Marco Materazzi Zinedine Zidane-nak: „buzi arab”, „anyád hátán baszom meg a húgod” vagy tán „rózsabimbó”, de egymástól független, egymást megnevezni nem kívánó forrásaink szerint lehetett szó a futballideál nejéről is. Az biztos, hogy a középkori zsoldosháborúk óta élő katonaszabály, hogy egy olasznak sose fordíts hátat, mert másfél métert nem tehetsz meg, de ennek ellenére a mai napig úgy ájulnak el a pezsgő-Red Bulltól szalonspicces magyar gimislányok bármely zselében abált olasztól a Romkertben, mintha még mindig 1988 tavasza lenne, s nem lehetne cappuccinót kérni a Keleti restijében is. A torna legjobb játékosának választott Zidane-t kiállították a 110. percben, az olaszok pedig tizenegyesekkel világbajnokok lettek, ami akkora igazságtalanság, minthogy manapság Berki Krisztiánról senkinek se az olimpiai bajnok jut eszébe. De Petőfit idézve: „az idő igaz, s eldönti, ami nem az”. A Bajnokok Ligája 2002-es döntőjében a Leverkusennek esztétikai értékében James Joyce Ulysses című örökkévalóságával konkuráló kapásgólt zúdító Zidane-ra száz év múlva is emlékeznek majd, Materazzinak pedig a BB Renató Baráti Kör csak annyit üzenne: „Pofád befogod, puttána!”.
Olvassa el: Top 10: a vébétörténelem legnagyobb szemétségei
7. VV Majka és VV Lorenzo párbaja
Mi is éveket töltöttünk tévézéssel nagyapáink szekrény aljáról előtúrt melegítőfölsőiben, a szocializációnknak integráns része volt a kereskedelmi trashkultúra, ezért az erdélyi lelkészekkel ellentétben sose mondanánk, hogy a televízió a Sátán szeme, pedig klinikai tény, hogy napokon át tényleg csak a szar ömlik belőle, de mégis: azon színvonalzuhanás mellett már nem mehetünk el szó nélkül, hogy a VV6 villalakóihoz képest Oki még egy Lukács György volt. Amennyiben a legutolsó valóságshow-széria széjjelszoláriumozott, kacsaszájú primadonnái és faszhelikopterező Auréliója egy szociológiai mintavétel eredményeképp kerültek a villába, akkor Magyarország valóban megérett a rezetre. Bezzeg a 2002 őszén soha nem látott felhajtással indult Big Brother és Való Világ játékosai még egyéniségek voltak, vagy legalábbis mindegyikből kinéztük, hogy meg tudna pucolni egy kiló krumplit. Mindamellett, hogy Renato Pavesi, a talján bika BB Évivel tévétörténeti aktusként szexelt egyet, és erre tán még Korda György is felkiáltott, hogy: „ó idők, ó erkölcsök”.
De nem akarunk idealizálni, hiszen már az első szériával is meg lehetett volna ölni Németh Lászlót, vagy legalábbis ideológiailag alábástyázni az illiberális demokrácia szükségességét. „A Való Világ sokaknak az álma, de időközben felébredtem én” – hangzott Dopeman villalakókkal előadatott villarapje, és mi is úgy ébredtünk föl, akárha arcon rúgtak volna egy felmosóvödörrel. Valószínűleg a népszuverenitással kapcsolatos illúzióink első végét hozta el a 2002. novemberi 27-i kiszavazóshow. Amolyan útelágazás volt ez, a legendás párbaj, amely előtt már napokkal forrtak az indulatok, hiszen az Újpest-drukker ózdi vagány, Majka, a „senkiházi tróger”, a „borsodi suttyó” hívta ki a Devergo-fétisben tobzódó Lorenzót, Balog Béla gyógyító meditációs cédéinek lelkes prédikátorát. Mondhatni tűz és víz, jin és jang, Chuck Norris és David Carradine. Nem csoda, hogy a műsorvezető Stohl András is úgy üvöltözött, mintha előtte beleborult volna egy medencényi mojitós aranyászokba. Majka 620 ezer SMS-szavazattal győzte le Lorenzót, és ez a felfoghatatlan szavazatmennyiség azt jelenti, hogy az ózdi hős egymaga úgy 12 %-kal jutott volna be a parlamentbe. „Villaajtó, nyílj ki!” Ugyan az első és egyetlen igazi Való Világot végül VV Szabi nyerte, de Majka volt az egyetlen, aki meg tudott kapaszkodni a médiában, még ha évről évre egyre üresebb is a tekintete, ám a többi valósághősnek addig se tartott a karrierje, mint Demcsák Zsuzsa kormányszóvivősége.
6. Megjelenik az MSZP buli CD-je
Mintha fejbe vágtak volna egy Schmuck Andorral, földre ejtettük a piros nescafés bögrét, amikor 2005 szeptemberében bemutatták nekünk A buli színe: MSZP cédét, amelyet női magazinokkal együttcsomagolva hoztak forgalomba, mintegy a hazai baloldal megújulásának termékbemutatójaként. Felmérhetetlen a baloldali egyenlősítő gondolat egyetemes művelődéstörténeti hatása Gramsci kultúraelméletétől József Attila Döntsd a tőkét, ne siránkozz! című kötetén át az olyan tábortüzes latino-komcsi-anarcho-cigánypunk gitárballadákig, hogy Törd a kerítést, a falakat át. De nem mondhatni, hogy felnőtt volna ezekhez a törekvésekhez a rendszerváltás utáni magyar baloldal, amely, akkor úgy tűnt, a 90-es években elérte kulturális mélypontját, amikor úgynevezett szakpolitikusok csápoltak színpadon a fiatalokat megmozgatandó Xénia-láz bulin, de a 2000-es években még ennél is tovább szaladt az MSZP. A Jócórapet előadó hajdani Jocó zolg addigra már nyilván egy kerületi polgármesteri hivatalban szorongatta mások nyakát ingatlanbiznisz közben - „jól vigyázz, hogy mit csinálsz, mert jön a Jocó és helyreráz” -, amikor a megújuló MSZP kijött a bulicédével, mutatva, hogy a Magyar Szocialista Párt már végleg amerikai kampánytanácsadókra cserélte Aczél György szellemét. Miközben a háttérben már készítették elő a „Hiller haver”-kampányt.
Nem kérdés, választást legkönnyebben zenével lehet nyerni, ha jó a playlist, akkor még a jó helyre behúzott ikszért járó jutalomgulyást és ízes palacsinta desszertet sem kell szétosztani. Lukács György írt már erről a Taktika és etikában, de A buli színe: MSZP cédének már az elméleti felvetését is soknak találta. Pedig micsoda matéria került a „bátorság, az igazságosság és a buli” színét viselő korongra: az INXS Beutiful Girl-jét és a Soft Cell Tainted Love-ját éjjel kettőkor újrahallgatva feltűnik horizontunkon a balos technóra szeletelő Baja Ferenc a havannai világifjúsági találkozón és gondolatban már locsoljuk a Cube Librét a lemenő Nap vereslő fényében. Az MSZP megnyerte a 2006-os választást, de csak az apokaliptikus cédéről lemaradó klasszikussal mondhatjuk, hogy ez az út biztos a pokolba megy. Hogy mi lett azóta az MSZP-vel? A buli véget ért, a villanyt felkapcsolták: „Egyedül vagyunk, Tibor.”
5. Főbe lövi magát Zámbó Jimmy
Meghalt a Király. Amikor a hír körbefutott az országban, nem akadt senki, akinek a Közgép-alapító Csák Mátéval is leszámoló, Új Egyensúly-programot meghirdető Károly Róbert, esetleg a kampóorrával minimum zsidógyanús Mátyás vagy a Burger Kingből hamburgeres koronával kieső talajrészeg HÖK-elnök jutott az eszébe. Merthogy 2001 januárjában idehaza Zámbó Jimmy volt a király, hiába ostromolt a numetál hadak élén a Linkin Park, vagy a szegényember Linkin Parkja, a Papa Roach. Zámbó Jimmy, a motorokért és bőrmellényekért vonzódó énekes, akin mind nevetett, aki valaha leírta már a #yolo taget, és a dalszerző, akit komplett társadalmi osztályok csodáltak, hogy egyúttal Marxnak is állítsunk ide egy szobrot, amiért hamarosan eljöhet Rétvári Bence. Megfejthetetlen jelenség, hogy Jimmy, az ember, akiről az Operaház sztárjai tán azt hitték, hogy mosópormárka, őrült tömegek hőse volt, lövöldözhetett akár Berettával is. A VII. kerületben született, de a proli Csepel hőse lett: az ember, akinek sikerült a nagyság, és akinek több tízezren zarándokoltak el a temetésére.
Énekes volt, de ezzel nem mondunk sokat, hiszen Vastag Csaba is ezen a fedőnéven turnézik az országban, s ezzel oly mértékben dekonstruálta a fogalmat, hogy azóta a galacsinba tekert szerelmes levél a 3. b osztálytermében is futhat Skype néven. Mindenesetre a Király nem tudott volna másfél óra alatt hat művelődési házban, egy privát szülinapi vacsin és a Gazdakörök Országos Szövetségének jubileumi májashurka-töltésén is fellépni, mint a haknihősök, mert konkrétan az első helyre beragadt volna. Őt nem menedzserek kreálták és nem fizetett cikkek tették naggyá. Értelmezhetetlen az imádat, amellyel rajongói követték, a házát befedhette volna platinalemezekkel cserepek helyett. Mi meg csak néztük tágra nyitott szemmel, mert Jimmy amúgy a nyilvánosság, a külsőségek tekintetében fuldoklott a giccsben, de annyira, hogy Paulo Coelho azóta is a Piedra folyó partján ül és sír, miután megtudta, hogy Jimmy lemosta. Ez azért eshetett meg, mert a Király valamit tudott, amit azóta sem sikerült megértenünk. A szövegei pedig itt maradtak, úgyis mint „szeress úgyis, ha rossz vagyok”, „vannak őrült pillanatok”, egy asszony mindent megbocsát, „gyere sírj a vállamon”, hogy aztán „még nem veszíthetek, még nem”. Még élni akarok. De bárhogy szerette volna, ő sem élhette túl az életet: véletlenül lőtte fejbe magát szilveszterkor. Így halt megy a Király.
4. Kibukkan Janet Jackson melle a Super Bowl szünetében
Médiatörténeti pillanat, amely a videoklip-fogyasztás kopernikuszi fordulatához vezetett, ahhoz, amely egyszer is mindenkorra eltörölte a Romániában bejegyzett SMS-klipkérőcsatornákat, utána már az MTV klipek helyett a Paris Hilton öribarit keres-t kezdte sugározni, és még a Nóta TV is csak úgy tudta megtartani tiszántúli pozícióit, hogy Csocsesz mellé elhozta a négyütemű fekvőtámasz közben playbackelő DJ Bobót, ezüstruhában. Aranypillanat volt, ahogy Janet Jackson melle kibukkant. Beégett a tévénézők agyába, mint Vágási Feri nagy monológja a Szomszédokban a rezsicsökkentésről. A 2004-es Super Bowl döntőjében Michael Jackson méltatlan húga, Janet Jackson lépett föl szopóálarcos táncosok gyűrűjében, hogy a produkciója fináléjában mellé társuló Justin Timberlake egy kis színpadias üzekedés után úgymond egy "véletlen" mozdulattal letépje a dominának öltözött Janet Jackson ruhájának felső részét, akinek emiatt kivillant a jobb melle, úgy kétmilliárd tévénéző szeme láttára, és már robbantak is a petárdák. Nekünk bezzeg csak Király Linda himnuszénekése jutott. A botrányos duettnek köszönhető, hogy azóta az élő adásokat is késleltetik néhány másodperccel az USA-ban, csakhogy a közönséget megóvhassák a nem várt sokkoktól, másfelől, mivel a botrány hírére az éhes internetezők úgy kaptak Janet Jackson cickójáért, mint József Attila Hetedikjében a „kemény mell után”, a Szilícium-völgy akkor 25 éves zsenije, Jawed Karim agyában megfogant a videómegosztó ötlete. Megcsinálta, összerakta, és pontosan egy évvel az ominózus Super Bowl-döntő után el is startolt a Youtube, amely azóta legyilkolta a klipcsatornákat és a munkahelyi videónézegetéseknek köszönhetően évi sok százalékkal veti vissza a nemzetgazdaságok teljesítményét. Másfelől a Youtube-nak köszönhetően tűnt fel a semmiből és vált világhírűvé a zseniális magyar Minnesänger, „the hungarian rapper” Speak, aki világnézetformáló dalában Érpatakról figyelmeztette a Varga Miklós-Takáts Tamás-Bebe szuperkórus gyűrűjében Amerikát, hogy „Stop the war!”. Azóta zeneileg ő reprezentálja Magyarországot a nagyvilágban, nem a Kodály-módszer. Csókoljuk meg érte Janet Jackson mellét.
3. Megkapod az Iwiw-meghívódat
Már egészen úgy tűnt, hogy annyit várunk rá, mint a tizenöt éve készülő Guns N’ Roses-albumra. És akkor végre regeltünk. Idehaza akkor kezdődött igazán a „kicsimmel a kutyahúgyozta kerti robottuja előtt”, a :) :) :( /:'” :) és a „Szeretni annyi, mint mézespuszedliilattú gyertya lángja mellett elfogyasztott sertéspárizsis zsömle rágcsálása közben spontán belenyalni párod orrlikába” (Napi Pedro Coelho), meg jöttek a húsz éve nem látott ex-óvodatársak Nelly és Kelly Dilemmájánál is nagyobb sötétségei, hogy kurdisztáni veterán UFO-t találtak Nagycenken és "Ha megosztod a cikket nyerhetsz egy ázsiai körutazást Rákoscsabára!". Beindult az üzenőfalizmus, amely talán az egyetlen izmus, amely ellen Bayer Zsolt nem harcol két határszarozás között. Amikor felmentél az Iwiwre, lettél valaki, főként, ha ultramenőn hozzátetted: a Myvipre be nem lépsz, mert gyönge másolat, értsd: „parasztwiw”. Kipörgetted a választ akkor, amikor odaát már a Facebookot tekerték, de hát nekünk Iwiw jutott, ahogyan Las Vegas helyett „itt a piros, hol a piros”, amerikai futball helyett magyar foci, Guns N' Roses helyett Hooligans. Lényegében mindenki ott volt a felületen, miközben hozzávetőleg annyit törődtek az adatvédelemmel, mint Dzsingisz kán az Európai Unió alapjogi chartájával. Ment a bejelölés, keresték az ismerősöket, zúgtak az üzenetek. Nem olyan régen volt, hogy egymilliárd forintot adtak a portálért, most meg már be is zárták, miután az elmúlt egy évben már olyan kihalt volt az Iwiw üzenőfala, mint a csernobili kísértetváros. Menő lenne azt mondani, hogy a becsukással értek véget a 2000-es évek, de az Iwiw története már akkor véget ért, amikor valaki először kimondta, hogy lájkolom. Ennek azért nem örülünk, mert van abban valami tragikus, hogy a KDNP túlélte az Iwiwet.
2. Az őszödi beszéd
Nincsen sok választás, azért nincs, mert az őszödi beszédnek itt a helye. Úgy világít a kulturális emlékezetben, mint Baló György autója a pesti éjszakában. Elkúrtuk, nem kicsit, nagyon. Hazudtunk reggel, éjjel meg este. Az van, hogy az őszödi beszédből lényegében mindenki tud idézni egy-két sort, Sas József szerint ez a legjobb beszéd, amit valaha hallott, pedig tán hasznosabb lenne, ha József Attila Nemzeti Együttműködési Nyilatkozatából mondanánk be annyit, hogy: „Sok urunk nem volt rest, se kába, / birtokát óvni ellenünk / s kitántorgott Amerikába / másfél millió emberünk.” Ez persze csak terelés, mondhatni lárifári, mert a lényeg most a Balaton-partján rögzített retorikai kaland, amely meghatározza ennek az országnak az utóbbi majd egy évtizedét. Nyugaton a monomániás Oliver Stone forgatott volna belőle filmet, nálunk csak az Elment az öszöd című kulturális környezetszennyezést sikerült kihozni belőle.
Felsorolni nehéz, mi következett abból, hogy megtudtuk, Petrétei Jóska és a fiúk dolgozgattak, hogy majd megdöglöttünk, hogy úgy csináljunk, mintha kormányoznánk, és aztán így tovább. Nem soroljuk föl, mert úgysem tudjuk mind körbeülni az asztalt. Azt viszont nem vitatjuk, hogy az államháztartási hiány eltitkolása volt az elmúlt húsz év kevés profin kivitelezett kormányzati akciója, azt meg Orbán Viktor a minap bemondta, hogy nem kell itt moralizálgatni, csak számolgatni. Volt Kossuth téri tüntetéssorozat, amelyen olyan figurák hősködtek, hogy ha véletlenül porondra lép Tapsi Hapsi, hirtelen komolynak tűnt volna a rendezvény. Volt az október 23-i rendőrattak, ötven év után tank jött és ment Budapesten, és mindezért végül kitüntették a vasprefektus Gergényi Pétert, hogy aztán a feltűnő és eltűnő „szlovák terroristákkal” szemben már ő is tehetetlen legyen. De a sztori Gyurcsány Ferencről szól. Ő azóta egy úgynevezett „gombóc” lett, politikai elemzők sokasága mondta már el, hogy ki kell köpni vagy le kell nyelni. (Török Gábor még gondolkodik, de valószínűleg mindkét verzió mellett dönt majd.) Az egész amúgy azzal kezdődött, hogy körberajongva rongyolt be a közéletbe, mert máshogy beszélt, mint Fáskerti elvtárs a II. kerületből, és nem csak annyit mondott, hogy a szakértelemnek kell kormányoznia, továbbá akkor még nem képzelte magát Durex-reklámnak, hogy azt hirdesse: első a biztonság. Aztán kezdődött a tánc. Jött Őszöd és addigra már mindennek vége lett. Most persze lehet még sokáig ismételni, hogy Orbánnak mennie kell, Demokrata Pártot mindenkinek, fogjuk meg egymás kezét, sárga rózsa és összefogás, aztán majd megnézzük, a szociális helyzeten túl, milyen mélyebb, föltárható oka van annak, hogy ez így alakult. És minden jel arra mutat, csak rosszabb lesz. Igaz, mindenkinek lesz olyan magyar politikával kapcsolatos élménye a 2000-es évekből, amelyet nem felejt. Ennek köszönhetően legalább elkúrtanból mind jók vagyunk.
1. 09/11
Nem csupán a dekád, de, meglehet, az egyetemes történelem Top 10-es pillanat-slágerlistájára is odakerülne a momentum, amikor az első repülőgép beleszállt a New York-i World Trade Center épületébe. Minden idők legnagyobb szabású terrorakciója, a műfaj Guernicája mindent megváltoztatott. Az Al-Kaida meglehetősen zaklatott hangulatban mutatta meg: a történelemnek akkor van vége, ha majd ők szólnak. A terror zárójelbe rakta a szabadságot, és megsúgta, hogy nem árt még gondolkodni egy kicsit. Ezrek haltak meg, ahogyan később halálba vittek ártatlanokat Madridban és Londonban egyaránt. Most meg éppen egy elmebeteg szervezet fejezget le újságírókat, s reklámozza magát a közösségi médiában, miközben a felvilágosult és cselekvőképes úgymond nyugati intézmények részéről olyan közlemények követik egymást, amelyekhez képest egy néhai napkeltés Aczél Endre-külpolitikai szakértés egy preventív csapásmérés. Ha a nemzetközi szervezetek nagyon potensnek szeretnének látszani, akkor rendelnek Potemixet és még egy konferenciát is összehívnak majd, esetleg kifejlesztenek egy okostelefonos-alkalmazást, amelyen látszik, hogy honnan kell menekülni, mert érkeznek az ISIS katonái. Szeptember 11. után persze a nyilvánvaló apakomplexustól gyötört ifjabb Bush, akinek kedvenc színésze Chuck Norris, az életműből pedig nyilván a Tomboló terrort értékeli legtöbbre, belekezdett néhány háborúba, de viszonylag kevés problémát oldott meg, akárha egyet sem.
Olvassa el: Bush és Blair: Lövöldözzünk, haver! - Igen az iraki háborúra
Amúgy nincs mit mondani arról a napról, ahogyan nincs mit mondani arról sem, hogy gyerekek kezébe Uzit adnak, vagy arról hogy a szomszédos országban élőlánccal próbálják megakadályozni nők és gyermekek, hogy a lázadók bevonuljanak a városukba, arról, hogy hajléktalanokat pénzbüntetésre ítélnek, mert szegények. Az egész csak arról szól, hogy a világ olykor szar hely, a felelősség meg nagy ránk, mint gangstarapperre a Fubu-dzseki. Ezért lenne jó, ha legalább Széles Gábor végre komolyan venné magát, s kikapcsolná a gravitációt a picsába. Mert jobb ötletünk egyelőre nincs. Ha megteszi, ígérjük, bekerül a 2010-es évekről szóló Top 10-ünkbe.
Kell még valamit mondanunk, Ildikó?
Ha tetszett, ajánljuk Top 10-es történelmi slágerlisták című könyvünk: