történelmi stúdióblog

Page Not Found Top 10

Top 10: a 2000-es évek emblematikus külföldi slágerei

2018. március 04. - Page Not Found Top 10

Fel a BRAVO magazinhoz csomagolt kivehető orrpiercinggel és a felnyalható matricatetkókkal, mert a rock nélküli rockzenék és a halandzsaslágerek közt itt van a világ leghitványabb együttese, a Crazy Town, a leszbikusság lesz Oroszország legfontosabb exportcikke a fosszilis energiahordozók mellett, és egy kelet-európai tamponállam repülőgépszárnyon jut el a világhírnévhez – olyan erős a lista, hogy még a Coldplay is kiesett belőle, pedig az a gitárzenék ENSZ-e. A 90-es évek magyar és külföldi, és a 2000-es évek magyar slágerei után íme tíz feledhetetlen dal Los Angelestől Kisinyovig.

CSUNDERLIK PÉTER – DÉKÁNY LÁSZLÓ – LASKA PÁL – PETŐ PÉTER

10. Nickelback: Hero (2002)

Jobb lett volna, ha a Nickelback tagjai József Attilára hallgatnak: „nem muszáj hősnek lenni, ha nem lehet”, hiszen a Pókember című szuperhősfilm slágerét jegyző kanadai együttesnél civilebbet el se tudunk képzelni. Ezt a saját laza faterjának kinéző huszonéves frontember, Chad Kroeger is érezhette, akiért minden anyuka bolondulna egy szülői értekezleten, úgyhogy importáltak még a zenekarba egy puhos, zsíros hajú, classic amerikai metálost is. Persze akusztikus gitárt adtak a kezébe a kompromisszum jegyében, nehogy elriasszon bárkit, mert egy Török Gábor-elemzés sincs annyira középre pozicionálva, mint egy hollywoodi filmzenealbum. A Nickelback szépen mutatja, hogy a eurodance-őrület után mennyire elpuhult és jellegtelen formájában tért vissza a gitárrock, mindjárt egy ház tetején adott koncerttel, ami utoljára a Beatles idején számított lázadásnak. A grunge Pesti Srácai ők: méltatlan ez a rockzenéhez, méltatlan a háztetőhöz, egyedül Kanadához méltó. De mivel magyar nagykövetek kevesebbért is szoktak tiltakozni, reméljük, nem mérgesítjük el a két ország viszonyát. Nem hiányzik most Magyarországnak az ENSZ-csomag mellé még egy háború.

9. Alizée: Moi Lolita (2000)

Egy egész kamaszfiú-generáció borzongott bele, hogy milyen 150 centis, tetőtől talpig szőrös, szakállas, szexuális ragadozó ötvenéves producer lehetett az, aki lecsapott a népiskolás, alig serdült Alizée-re, és hogy mit kérhetett azért az albumért cserébe, amellyel Marcel Proust után először végre nem egy fasiszta vagy kommunista íróval jelentkeztek kulturálisan a franciák. A Tarr Béla-i nyitányú szalmaillatú klip egyben Alizée története is, egy halmozottan hátrányos helyzetű kislány megszökik otthonról, és a nagyváros mondén szórakozóhelyén köt ki, ahol menten rárepülnek a diszkó AXE-kanszagot árasztó lokális Tiborcz Istvánjai. Ha a Csellengőkben ment volna a klip, úgy ér véget, hogy eladják Alizée-t prostituáltnak Bulgáriába, és utoljára vérző arccal látjuk a mentővillogó kék fényében, ám itt happy enddel zárul a sztori. Akkor is, ha Alizée érett asszonyként már nem tudta átdobni magát az új évtizedbe, pedig a Moi Lolitának akkora volt a jelentősége, mint De Gaulle atomprogramjának. Radikálisan megnövelte a legközelebbi városi diszkóba szökő kamaszlányok számát azokon a kistelepüléseken, ahol már befoghatók voltak a Romániában bejegyzett SMS-sel klipkérő csatornák.

8. Lady Gaga: Poker Face (2008)

A hideg, célirányos és kilúgozott Lady Gaga pont az ellentéte a hamvas, otthonkás, falusi környezetből kiszakadt Alizée-nek: ő már egy új évtizedet előlegezett meg a futurisztikus produkciójával. Lady Gaga egy szuperkommersz kísérlet volt az új szintézis összehozására egy széttöredezett YouTube-világban, a videoklip-kultúra rehabilitálására a zenecsatornák Paris Hilton öribarit keres típusú műsoráradatában. Több szempontból is kikerülhetetlen a Poker Face: habár úgy tűnt, Madonna sikeresen akklimatizálódik a 2000-es évekre is azzal, hogy ötvözte a svéd popot, az ABBA-örökséget és a tornadresszes retrót az addigi életművével, menten át kellett adnia a popkirálynői koronáját, amint Lady Gaga megérkezett a világűrből, vagy legalábbis a New York-Stockholm-tengely valamelyik laboratóriumszerű stúdiójából. Döbbenetes, hogy míg Madonnának arra ment rá az egész 80-as évtized, hogy a kiskurvaságból felküzdötte magát az Express Yourself popistennői státuszáig, a szintén olasz Stefani Germanotta menten „lady”-ként kezdte, a habokból kiemelkedő úrnőként, akinek német dogok és táncosfiúk lihegnek a Beverly Hills-i zsaru egyik villájában. Bár elég illúzióromboló, hogy a „lady” pókerasztalán feltűnik a Bwin sportfogadó reklámja, hiszen ez nagyjából a szponzorlogós inggalléros Tornyi Barnabás, a Sport TV, no és Korda György máig kísértő szakkommentátorkodásának ligája. Orbán Viktornak nagyon sokat kell még ultizni, hogy a 2000-es évek zsetondobáló pókerőrületét ki tudjuk törölni az ország kultúrájából, azt a tévhitet, hogy pókerezni menő. Pedig mindenki tudja, hogy a magyar ember ultizik, miként pálinkázik és nem kokainozik.

7. Nelly ft. Kelly Rowland: Dilemma (2002)

Az évtized legsötétebb slágere Nelly és Kelly Dilemmája, amely egyben az antigender-hisztériát is elszabadította, hiszen nem találkoztunk akkor emberrel, aki meg tudta volna mondani, hogy a srác vagy a csaj-e a Nelly vagy a Kelly. Ennyire zavarban csak akkor voltunk, amikor Bimby feltűnt a Friderikusz Showban, csoda, hogy nem erről a problémáról beszélgettek a Sajtóklubban a HétköznaPI CSAlódások-dalszövegek elemzése helyett. Ennek az előadópárosnak felfoghatatlan tudományos következményei voltak a biológiai és a társadalmi nemek és szerepek tisztázása tekintetében, még szerencse, hogy a sláger mindenki számára könnyen interpretálható szövege biztonságot adott, legalábbis addig, hogy „I love you and I need you”, mert onnantól már úgyis a sulidiszkós partnert lehetett fogdosni a legendássá vált, és szintén könnyen elsajátítható, egymáshoz simulós koreográfiában. Maga a klip nemcsak egy olyan mese, amelyre mindannyian vágyunk, de egyben kultúrtörténeti és urbanisztikai lenyomata is annak, hogy a 90-es években még a gettóban fegyverrel mászkáló hiphop-arcok a 2000-es években már Charles Bronson kertvárosába költöztek, és a fehér ragtapasz már nem egy verekedés, hanem egy elsietett borotválkozás következményeit takarja. Akár azt is kijelenthetjük, hogy az Obama-korszakot jelezte előre ez a középosztályosodás, de tuti, hogy volt olyan fehér, protestáns nyugdíjas, aki még ennek ellenére is kihívta Nellyre és Kellyre a rendőrséget.

6. Shakira: Whenever, Wherever (2001)

Shakira máig legnagyobb slágerének pánsípos dallamvilága újra elénk varázsolja a Blaha Lujza téren kofferben műsoros kazettákat, és azok alatt kokaint áruló zenélő perui indiánok alakját. A mezítlábas kolumbiai énekesnő is a természetességével hódított, akárcsak Alizée, vadlóként beszáguldása az Andokból és a pampákról az amerikai könnyűzenei életbe kiteljesítette azt a trendet, ahogy a 90-es évek nagy cicijei helyett a nagy fenék került előtérbe a 2000-es években, és a kaliforniai görkoris csitrik helyett a megzabolázhatatlan, bővérű latin nők lettek szexszimbólumok és futballistafeleségek. És mivel a bőrnadrágos Shakirának nemcsak olyan segge volt, mint egy versenylónak – hogy egy bányavárosokban nem ismert törzsökös magyar bókkal éljünk –, de tudott is énekelni, világsikert hozott a komoly szexuális töltetű, nemcsak jungi jelképekben bővelkedő, de Krúdy Álmoskönyve felől is - bár tanulságok nélkül - elemezhető klip. Azon a nyáron mindenki a bőrdíszműves lányokra hajtott a Művészetek Völgyében.

5. The Rasmus: In the Shadows (2003)

Ha valaki nem emlékezne rá, ebben a skandináv együttesben, az új generációs H.I.M.-ben énekelt az a faszi, akinek varjútollakat tűztek a hajába, és szívesen vallanánk mi is a Supernem együttes Papp Szabijával, hogy tényleg úgy született a The Rasmus frontembere, hogy két madár összeütközött a levegőben, de valójában mögötte is azok a producerek álltak Frankensteinként, akik tudják, hogy olyan könnyű eladni a tolltartójukra szívecskés pentagrammát rajzoló tiniknek a halálvágyat, mint Szentkirályi ásványvizet a Szaharában. És hát abban is biztosak voltak, hogy leaderközpontú korunkban - a Szekeres-Lendvai-Baja-Kovács első sort ekkor váltotta fel Gyurcsány az MSZP élén - már elég csak az énekest úgy megcsinálni, mintha most lépett volna ki egy Edgar Allan Poe-versből „zordon ében méltóságú tollmezében”, dobosnak már beültethetnek egy agilis rendszergazdát is, vagy az EURO nyelviskola akármelyik oktatóját. Bár a The Rasmus sose volt több, mint egy jó beugróegyüttes a mindig veszteséges Sziget Fesztiválra, az In the Shadows-t többször játszották a magyar zenecsatornák hajnalonta, amikor Budapesten hollók helyett részegek kopogtatnak az ember ajtaján, mint ahányszor a Duna TV leadta Ingmar Bergmannak A hetedik pecsétjét. Örülünk annak, hogy komolyabb környezeti katasztrófa nem lett belőle, bár a Corvus Corax-populáció biztos megsínylette valamennyire.

4. t. A. T. u.: All the Things She Said (2002)

A t. A. T. u.-val Oroszország a fosszilis energiahordozók mellé beemelte a leszbikusságot is a legfontosabb exportcikkei közé. Hiszen már maga az együttes neve is azt jelenti egy igen szabadon kezelt rövidítésként, hogy „ez a lány szereti azt a másikat”, bár erre senki ne vegyen mérget, mert amikor ennek utána néztünk, még Altavizslával kerestünk Google helyett, és ráment az egész számítástechnika-óra, míg betöltöttük a találatokat. Leginkább az internátusba bezárt fiúiskolások és az egyedül lakó önkizsákmányoló menedzserek voltak célközönségei a leányduónak, amely kevésbé volt művészeti produktum, inkább tekinthető tudományos kísérletnek. Egy pszichológus úgy döntött, hogy az alkalmazott fejlődéslélektan területén végzett kognitív vizsgálatok helyett a legnépszerűbb pornóklisékre húz fel egy együttest, két kamaszlányt beöltöztetett iskolai egyenruhába, és leszbikusként futtatta őket, ma már azt is elterjesztették volna róluk, hogy mostohatestvérek. Az All the Things She Said az év egyik legtöbbet játszott slágere lett az egy posztszovjet vizespóló-verseny hangulatát árasztó klipnek köszönhetően, és az orosz popzene Raszputyinja, Ivan Sapovalov nyilván csak a gázsi 98%-ára tartott igényt a sikerért cserébe. Azóta a lányok felszabadították magukat, mikor elegük lett abból, hogy a menedzser a dalok helyett már csak azzal foglalkozik, hogy különböző botrányokat generáljon, nem lepődnénk meg, ha újabban a Fidesz kampánystábjában lenne állományban.

3. Crazy Town: Butterfly (2000)

A Crazy Town minden idők leghitványabb együttese, amelynek tagjai úgy néztek ki és annyira értékelhető teljesítményt nyújtottak, mintha egy magyar futballakadémia végzős évfolyama állt volna össze egy bandába. Még a legliberálisabb emberből is ézsaiási kirohanást váltanak ki ezek a tetkók, ezek a piercingek, ezek a frizurák, mintha egyetlen délután magukra nyalták, rakták és kenték volna egy tinimagazin összes ajándék bizbaszát. Fazekas Sándor agrárminisztert nem borítják ki úgy a grillezett skorpiók, amennyire mi utáltuk ezt a zenekart. De letagadhatatlan, hogy bár a numetál-évtized – ha tudták volna a Metallica zenészei, hogy milyen lavina első hógolyóját gurították el, amikor 1996-ban levágatták a hajukat – legjelentősebb együttese a Linkin Park volt, no és még ott volt a szegényember Linkin Parkja, a Papa Roach is, a Crazy Town jegyezte a legnagyobb slágert, amellyel elindította a társadalomban a crazytownosodást, hogy egy új tudományos fogalmat vezessünk be. Szerencsére a második kislemezük már akkora bukás volt, hogy egészen a Dürer-kert színpadáig zuhantak, de jóvátehetetlen az a kulturális bűncselekmény, amelyet a Butterfly-jal elkövettek. Abban sikeresen nyúlták le John Frusciante gitárzseni egyik riffjét, sokszorozták meg, és ezzel meg is volt a számuk. Hogy ehhez miért kellett hat ember a zenekarba, csak valami TAO-szerű adókedvezménnyel magyarázható.

2. Las Ketchup: The Ketchup Song (2002)

A Crazy Townhoz hasonlóan egyszámos alkotókról van szó a Las Ketchup esetében is, amelynek sikere után akár már mi is alapíthatnánk spanyol együttest, bár csak annyit tudunk, hogy 'los patos – kacsák, ludak, zsiráfok'. A The Ketchup Song dalszövegének nagyszerűsége csak a Hatvanban gyártott szilvás ketchupéhoz fogható, értelme annyi van, mint egy Németh Szilárd-sajtótájékoztatónak. De maga a klip egy összművészeti alkotás, a 2000-es években úgy lett része a mindennapjainknak ez a ketchup-tánc, mint ma egy Magyarország elleni támadás. Ahogy most percenként el kell hajolnunk egy Soros-golyó elől, akkoriban úgy kellett az órák közti szünetben elnyomni a „föl-le-oldalra-hátra” koreográfiát. A Las Ketchup szelleme úgy szállta meg a tantermeket, mint a német középosztály a Baleár-szigeteket. De ezen túl több szempontból is tanulságos ez az együttes: egyfelől köztudott, hogy a ketchupnak semmi köze Spanyolországhoz, sem a pirosnak, sem a zöldnek, ellenben a névelő kitétele hamisítatlanul németes, és miután mindezt spanyolul tették, szinte meg is kaptuk az Európai Uniót.

1. O-Zone: Dragostea Din Tei (2004)

Az olajválság óta nem mért akkora csapást a periféria a centrumra, mint az O-Zone együttes a Dragostea Din Tei című slágerével. Ennél stílusosabban megérkezni Nyugat-Európába, minthogy egy repülőgépszárnyon, kigombolt ingben és hamis Ray-Ban napszemüvegben énekeljük, hogy „Ma-ia-hii / Ma-ia-huu / Ma-ia-hoo”, nem lehet, hiszen ez maga a Kassák Lajos-i „Tett”. És akkor már mindegy is, ha senki nem érti, mit mondunk. Tökéletes országimázsdal ez, amely egy olyan tamponállamot helyezett fel a térképre, amely maga se tudja, hogy orosz vagy román kriptotartomány-e, és rendre összekeverik egy cseh folyóval, egy magyar íróval, no és egy másik román tartománnyal, szóval annyira kelet-európai, mint elásni egy lótetemet 1941-ben Lemberg mellett. Az O-Zone megérkezése előtt a mesés Moldova kulturális életével csak azok voltak tisztában, akikkel kicsesztek, és Amszterdam helyett Kisinyovba kaptak Erasmus-ösztöndíjat. Azon nem lepődünk meg, hogy a francia értelmiség imádta, hiszen minden kitelik azoktól, akik kitermelték a posztstrukturalizmust, és talán az új Tristan Tzarát látták meg a román nyelvű nótát szerző Dan Balanban, ahogy újra és újra az új Bunuelt pillantják meg bármelyik vakon rendező bukarestiben, de ez a dal Madridtól Stockholmig vezette a slágerlistákat. Talán a nyugatiak bizalmát jelezte ez a keletiekkel szemben a nagy EU-bővítés évében. Kérdezzék meg az OLAF-ot, hogy mennyire éltünk vele.

A TOP 10 alapjául a történelmi rádióműsorunkban, a Régen minden jobb voltban elhangzott beszélgetés szolgált:

Ha tetszett a cikkünk, ajánljuk nemrég megjelent TOP 10-es történelmi slágerlisták című könyvünket:

A bejegyzés trackback címe:

https://pnftop10.blog.hu/api/trackback/id/tr1313713674

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.